Fatu Hiva (Világjárók 109.)

"Vissza a természethez? Búcsú a civilizációtól? Egy dolog álmodni róla, és más dolog megvalósítani. Én megpróbáltam. Megpróbáltam visszatérni a természethez. Földhöz vágtam az órámat, és torzonborz szakállat meg hajat növesztettem. Pálmafákra másztam élelemért. Elvágtam az összes kötelet, amely a modern világhoz fűzött." A 22 éves Hwyerdahl 1935-1936-ban ifjú feleségével együtt egy évet töltött a kelet-polinéziai Marquises-szigetcsoport legdélibb szigetén, Fatu Hiván. Az útnak kettős célja volt: Heyerdahl egyrészt arra a kérdésre keresett választ, hogyan keletkezett a sziget faunája, másrészt mint ifjú romantikus, természetközelben kívánt élni, csak azokra a forrásokra támaszkodva, amelyek a természet nyújt. Saját bőrén akarta kipróbálni, van-e a modern civilizációból a természethez visszavezető út. Heyerdahl leírja azt a sok izgalmas kalandot, melyben a szigeten, az őserdőben, az emberevők völgyében részük volt, valamint elmélkedéseit a "vissza a természethez" értelméről. Az élmények leírását szerencsésen vegyíti elvontabb, de közérthető néprajzi fejtegetéseivel. A nagy vállalkozás, a nagy kaland végül a civilizációhoz vezető út szükségességét is bebizonyítja. "Amikor leültünk a mentőcsónak evezőpadjára, és polinéz barátaink kieveztek velünk a lehorganyzott szkúnerhez, dohos bőröndömben keresgéltem a visszaútra szóló hajójegyet. -Liv - mondtam -, nem válthatunk jegyet a Paradicsomba."