Építő keresztény beszédek

Sörén Kierkegaard korunk egyik legelevenebben ható és széles körben ismert gondolkodói közé tartozik. Bizonyára ezzel a ténnyel is összefügg, hogy sok félreértés fűződik a dán gondolkodó kétségkívül feszültségteli pályájának értelmezéséhez. Jelen kötet eloszlathat egyet e sok tévedés közül: azt, hogy Kierkegaard, a "szépíró", a "filozófus", mintegy kívülről csodálta volna a hit lovagjait, s ő maga visszakozott volna ama "ugrás"-tól, mellyel a metanoia racionálisan fölfoghatatlan történését jellemezte. A magyarul eddig megjelent írások, amelyek Európa-szerte is a legnépszerűbbek, mint például a Vagy-vagy, a Félelem és reszketés, illetve a Halálos betegség, egy sajátos írói fogás, egy szerepjátszás révén kelthetik ezt a látszatot. Ez az írói fogás, a más nevében való beszélés játéka, azonban ezúttal korántsem pusztán, sőt elsődlegesen nem esztétikai jelentőségű, hanem Kierkegaard gondolkodásának alapjából ered. Kierkegaard ugyanis meg volt győződve arról, a kereszténység egzisztenciális léthelyzet és nem tantételek rendszere, következésképpen nem lehet róla általánosságban beszélni, hanem csak egy konkrét, személyes lét keretein belül. Ezért szüksége van e művek szerzőjének egy olyan narrátor-szereplőre, aki ezt az élethelyzetet önmagán bemutatja: akár úgy, hogy még a hit felé tart (csak), mint a Félelem és reszketés elbeszélője, Johannes de Silentio (noha a figyelmes olvasónak itt is feltűnhet, hogy a narrátor sokkal mélyebben érti meg Ábrahám történetét, mint ahogyan ez pusztán kívülről lehetséges lehet, tehát inkább csak a közvetítés kedvéért, annak sikeréért vesz föl egy közvetítő filozófiai nyelvet); akár úgy, hogy a hittel teljes gondolkodást testesítik meg, mint a Halálos betegség Anti-Climacusa. Maga Kierkegaard egyik szereppel sem tud azonosulni: az előbbivel azért nem, mert Krisztus követőjének gondolja magát, az utóbbival viszont azért nem, mert a saját tanúságát nem érzi példaszerűnek, nem érzi magát hivatottnak arra, hogy a saját tanúságát állítsa például. A "más" történetek által való beszélésnek azonban véget vet egy fordulat, amely az 1840-es évek második felében érlelődik meg. Akkor Kierkegaard hirtelen kilép az álnevekből és gyors egymásutánban jelenteti meg "építő" és "keresztény beszédeit".