Éneklő folyó

Aki jó hentesfeleség akar lenni, az szeresse a vért, punktum, mondta Mátyus Béci, és elegáns mozdulattal körbekanyarította a jobb első sonkát. Futott, futott az óriási beretva a sovány húsban, és a vékonyka rés előbb vért, majd valami seszínű nedvet könnyezett. De szeretted ezt a tetves életet, sziszegte Béci, hogy még a lábaddal is siratod, és a merítő bögrét dühében az üst vizébe vágta. Apró buborékok menekültek a bögre szája elől, egy-két élhetetlen esett csak fogságba. Béci vörös szakállát kétoldalt, a szája szélénél, habos nyál festette fehérre, agyonszabdalt véres bőrkötényében úgy nézett ki, mint egy ősember a sikeres zsákmányszerző útja végeztével. Nesze, neked, majd ettől végleg lehűlsz, sóhajtott fel elégedetten, amikor a hideg vizet belelöttyintette a malac meleg sebébe. Rómeó, jaj, Istenem, öklendezett Béci felesége a sáros gyepen botladozva, bocsáss meg, Rómeó! Egy galambszürke gőzfelhő szállongott illetlenül játszadozva a tetem felett, először koronaalakot vett fel, és jót szusszant a tokaszalonnán, onnan pedig egy lyukas szívvé formálódva elindult az ég felé. FÜLSZÖVEG: Én tényleg csak egy szórakoztató, mesés-legendás Tisza-parti szerelmi történetet szerettem volna írni, amolyan édesnemes hungarikummal fűszerezett Júlia-füzetet. De a történet felénél a szereplőim olyan makacsul és elszántan kezdtek rohanni a szakadék elé, hogy elállt a lélegzetem. Mit tehettem hát? Loholtam utánuk, és próbáltam őket jobb belátásra bírni. Természetesen nem hallgattak rám, így a regény végére nekem is az arcomra fagyott a vigyor.