Emlékeim

Munkácsy Mihály emlékírása: befejezetlen szimfónia... Örök, szinte pótolhatatlan vesztesége a magyar művészettörténetnek, hogy Munkácsy csupán gyermekkora eseményeit írja le. Ötvenkilencéves volt, mikor az "Emlékeim" fejezeteit papírra vetette, mintha csak érezte volna, hogy adósságot ró le az utókornak, mely valamikor kutatni fogja életének bús-borongós titkát, tragikus érzéseinek gyökerét és rejtelmes rugóit azoknak a komor árnyaknak, melyek lidércnyomásként nehezedtek lelkére a magány óráiban, legnagyobb sikereinek mámorában is! Gyermekkori emlékei hazajáró kísértetek voltak élete utolsó pillanatáig, ezek nélkül nem lehet őt megérteni. Találóan írja Lázár Béla ("A Munkácsy-kérdés", Budapest, 1936.), hogy "a sok csunya emlék lelki alkatának kulcsa". Ezt a kulcsot többen vették kezükbe, hogy - Szézám nyílj meg! - felnyissák a zárat, mely az ember és művész Munkácsy igazi Énjét rejti. Sajnos, a nagyszerű feladat a mai napig, a művész születésének százéves fordulójáig megoldásra vár.