Élő Múlt

Részlet a könyvből: Sortűz. Hogyan is történt? Olga Korsakoff halkan felkacagott, mint mindig, amikor ezt a sortüzet hallotta, kissé szégyenlősen kacagott, mint fiatal leányka, akinek az első bókot mondják, vagy akit majálisos réten hosszú fűszállal csiklandoznak fel délutáni álmából. Hiszen ez a sortűz ötvenöt évvel ezelőtt roppant a pétervári téli palota udvarán, hogyan is lehet az, hogy azóta vagy százszor hallotta már Európa és Afrika különböző városaiban, ébren és álmában, a nap legkülönbözőbb óráiban, egyedüllétben és társaságban, váratlanul vagy baljóslatú sejtelmek előrevetett árnyékában ? Persze, igaza volt tegnap annak a monoklis magyarnak ott a Negresco halljában, amikor ezt suttogta a háta mögött egy mamának meg a leányának: - Nem ismerik? Ez az eszelős Olga. Nem akarom a teljes nevét kimondani, nehogy figyelmessé legyen. Toulouse-tól Mentone-ig mindenki tudja életének nagy regényét. Majd holnap elmondom. Olga gondolt néha arra, hogy ő eszelős, ezért kacagott fel szégyenlősen a régen eldurrant sortűz hallatára. Persze, ha ismerte is mindenki életének nagy regényét, az a monoklis magyar mégsem tudhatta, hogy ő érti ezt a nyelvet, amelyet oly kevesen értenek. Hogy válaszolni is tudott volna ezen a nyelven. így például: - Igen, én az eszelős Olga Korsakoff vagyok. De legyen szíves, mondja csak, hol kezdődik az őrület határa? Maga sohasem hallott még álmában, vagy akár ébrenlétben, vidáman poharazó társaság közepette sortüzeket, amelyek valaha a Piave, vagy az Isonzo mellett, vagy Arras előtt, vagy a bresztlitovszki erődök futóárkaiban ropogtak?