Életképek a Magyar Nemzeti Galériában

Magyarországon viszonylag későn, csak a XIX. század elején alakult ki a nemzeti festészet. Az itthon tanult vagy külföldi akadémiákról visszatért művészek lázas sietséggel próbálták meghonosítani az európai festészet évszázadok óta polgárjogot nyert műfajait, közöttük az életképet is. Törekvéseik találkoztak a polgár igényeivel, aki saját életének kisebb-nagyobb eseményein kívül szívesen látta megörökítve a falu és a vidéki élet jellegzetes alakjait, helyzeteit. A XIX. század második felében az életképfestészet két irányban fejlődött-alakult tovább: az anekdotázó, szelíden gunyoros vagy éppen idillikus ábrázolások mellett Munkácsy, Zichy Mihály és mások festményein komolyabb mondanivaló kapott hangot. S ebben a korszakban - pontosan 1873-ban - született meg az a mű is, amely az egész magyar művészet történetében határkő lett: Szinyei Merse Pál Majálisa. Az életkép a magyar festészet szerves részévé vált. XX. századi fejlődése olyan sokrétű, mint magáé a forrongó művészeté: Gulácsynak egy soha-nem-volt álomvilágot felvillantó művei mellett ott sorakoznak Fényes Adolf, Tornyai János paraszti témájú képei és Derkovits Gyula festményei, amelyek a városi proletariátus életét jelenítik meg. A magyar életképfestészet alakulását és legjellegzetesebb alkotóit B. Supka Magdolna tanulmánya mutatja be.