Életemet egy rozsdás roncsért

Volt egyszer egy rendszerváltás. Ha az ember éppen akkor volt fiatal, elképesztő lehetőségek nyíltak meg előtte - egyikünk egyik perről a másikra milliomos lett, a másikunk ismert politikus, a harmadik haverunk valamelyik multinak a céges autós, év végi vaskos prémiumos pozíciójában találta magát. És néhányunkkal még nagyobb csoda történt - csóró főiskolásként, egyetemistaként nyugatiautó-tulajdonossá váltunk. Oké, nem volt sok pénzünk, el kell ismerni, hogy a törvények pontos ismerete sem volt az erősségünk - gondolkodás nélkül átléptük az utunkba álló szabályrendszer kerítéseit, a műszaki tudásunk pedig olyan... ,,ha majd látom a problémát, megoldom valahogy" - szinten mozgott. Jobbára fogalmunk se volt róla, mekkorát kockáztatunk, de ettől még nagyon autót akartunk, és a cél megvalósítása felé vezető úton baromi jól éreztük magunkat. Olyan jól, ahogy egy mai autóbuzi nem is biztos, hogy teheti már, mert autóból több van talán, de a szabályok is megsokasodtak. Jöjjön pár sztori a ropogósan friss világútlevelek mámorító korából.