Éhség

Két és fél évvel a háború befejezése után, 1947. őszén gépkocsival vittek bennünket Kijev mellékutcáira. Csak lépésben tudtunk haladni. Az utcák még mindig tele voltak romokkal. Az egyik utca félen a ház előtt egy diófa állt. Igaz, hogy több gyümölcsfát nem is láttam a Szovjetunióban. Azon is elcsodálkoztam, hogyan maradhatott meg az a diófa. Mi a gépkocsi két oldalán sorban egymás mellett ültünk, nem volt szabad felállnunk, de őreink álldogáltak a gépkocsi platójának a közepén. Amint elhaladtunk a diófa alatt, az egyik őr tudott egy diót szakítani a fáról. Ám a termés még bent volt a zöld burkában. Az orosz nem ismerte a diót, mindjárt bele is harapott. Folyt a szájából a ,,joffoje maty" és csak szegény Micsurint emlegette, hogy milyen gyümölcsöt nevelt, még a puskacsővel is megfenyegette a szegény tudóst.