Egy nap a láthatatlan házban

Előszó Amikor a házam épült fűrésszel, szöggel, kalapáccsal építették, úgy tákolták össze, mint egy ládát - füvön, páfrányon, vadvirágon kívül semmi sem termett az országút és a ház között. A háromszáz lépésnyi távolságon könnyű volt áttekinteni. A szomszéd kicsit messzebb lakik, de ő is látta, mikor fújom el este a gyertyát, mikor állok reggel a kúthoz mosakodni. Ennek tizenöt éve, tizenöt év, legalábbis növényeknek és Dél-Amerikában (fegyenceknek mindenhol), sok idő. Ahol a tavaszt csak rövid pár hétre szakítja meg a télnek csúfolt ősz, a földbe szúrt kis platánágból terebélyes platán nő. Az óriás levelű katalpa egymagában is elrejt egy házat. Az őserdő fái megtanultak gyorsan nőni, hogy a növényrengeteg felett naphoz jussanak. A Kínából jött dió, az európai (avagy perzsiai) őszibarack megtanultak sietni. A mimózafa kétszer akkorára nő, mint a Róma körüli dombokon. Fülszöveg "Aki öregkorára megtanul egy maroknyi szóval beszélni, azt is megtanulja, mi az élet maga, és mi a mese, a szerep, a gondolatok elrejtésére szőtt szószövet, a szótárvilág. Megtanulja megbecsülni a szűkszavú görögöket, s hallgatag nagymesterüket, Diogenészt. Én nagyon nagyra becsülöm az ismeretleneket, akik lent az országúton járnak." Lénard Sándor