Dukla

Dukla, ez a lengyel-szlovák határon található kisváros, szinte mágikus erővel vonzza az emlékeket kergető vagy éppen céltalanul utazgató kalandort, aki "sose azt éli át, ami van, hanem ami volt, vagy lesz". Bűvkörébe vonja, és csak lélegzetvételnyi időre ereszti. Stasiuk – a kortárs lengyel irodalom fenegyereke –, valóságos és képzeletbeli utazásra indul, bejárja Duklát és környékét, miközben emlékeinek színpadává varázsolja az álmos lengyel falvakat, ahol megelevenednek a gyerekkori barátságok, a kamaszosan évődő szerelmek és vakmerő csínytevések, ahol a holtak és a szentek szinte észrevétlenül járnak köztünk, és ahol a történeteket is mi magunk tartjuk életben. Andrzej Stasiuk e felelősség terhe alatt, mégis bölcsen és könnyedén meséli el az ő Duklájának történetét, miközben utazunk, mintha másból sem állna a világ, mint Duklába vezető földi – és belső – utakból, az otthonosság érzetét keltő megérkezésekből, és az újrakezdés reményével kecsegtető elindulásokból. Andrzej Stasiuk 1960-ban született, író, költő, kritikus, és a lengyel Czarne kiadó résztulajdonosa. Magyarul eddig a Galíciai történetek és a Fehér holló című regényét, valamint önéletírását – Hogyan lettem író címmel – ismerhette meg a nagyközönség. "W. óvatosan vezetett, mert a szombat este hemzseg a kísértetektől. Az emberek kettéhasadnak önmagukra és vágyaikra, saját homályos képmásaikat küldözgetik, hogy azok próbáljanak ki minden tilalmas dolgot. A fiúk saját álmaikra emlékeztetnek, míg dülöngélve mennek az országút szélén és a lányokat mustrálják, akik ruhákat méricskéltek aznap, de az anyag szép lassan láthatatlanná vált a tükörben, és ők így csupasz testüket nézegették. Ötvennel úsztunk a levegőben, amely sűrű volt, mint a víz, csupa megsokszorozódott tükörkép, kavargás, hullám. Valahol Dubiecko környékén végre egybeforrt az égbolt a földdel, és leszállt a koromfekete éjszaka."