Csak kétszer halhatsz meg!

Gyorsan hullottam a kábulatba. Égető napfényben felbukkantak a barátaim. Ott álltak mellettem, szóltak hozzám, újra hallottam a hangjukat, láttam mosolyukat. Lubber, Branko, Simon, Murbey, Padroni, Alex. Nevettek, járkáltak, akár az életben. Szóltam volna hozzájuk. "Fiúk... hát éltek? Hiszen..." Barringos szigetén együtt harcoltunk, együtt raboltunk el és hoztunk Párizsba egy háborús bűnöst, kénytelenek voltunk egy repülőgépet is eltéríteni... "Emlékszel, Simon Gerradi? Segítettél, hogy elfogjuk az anyád gyilkosát. Padroni, Alex... ott voltatok ti is, amikor árulás áldozatai lettünk. A francia belügyminiszter ellenünk küldte az embereit. Honnan tudhattuk volna, hogy neki is köze volt a háborús bűntettekhez? Félt, hogy fény derül egykori aljasságaira... Branko, Burbey... Kommandósok golyói végeztek veletek." Lehet, hogy kiabáltam, hánykolódtam, mert egyszer mintha fölém hajolt volna az orvos. Beszélt is, de akárha üvegfal mögül szólt volna, a hangja nem ért el hozzám, magamra maradtam. A múlt is a homályba foszlott, végtelen sivatagban álltam-feküdtem-lebegtem...