Az utolsó Bulcs

Részlet a könyvből: "A nyugati ég alján vörös felhőtaraj mögé bújt a leszállni készülő nap. Hűvös szellő borzolta, apró hullámok suhantak a nagy Sár-tó vizén, amely most piros volt, mintha vértenger lenne, pedig csak a napnak akart utánzója lenni bíbor színével. Ott, ahol a partot ért a víz, a náderdő szélén már ütközött a zsenge fű. Sűrű bokrok között fából épített emberi hajlék előtt éppen lángolni kezdett a vacsoratűz. Fehér füstje áterőlködött a rádobott venyigecsomón, apró, hegyes tűznyelvecskék dugdosták fel táncoló testüket, mint visszajáró pogány tündérlányok, akik még néha ellátogatnak a Szala folyócska legalsó mocsarainak környékére, Zalavár tájára. Most már nem szabad róluk beszélni. Semmiről se, ami a régi dolgokhoz tartozik, mert szigorúan vigyázzák mostanában a magukról megfeledkező magyariak szavait. Az öregember, aki most megpiszkálta az égni kezdő venyigét, úgy, hogy az arcát vissza kellett kapnia a kilobbanó láng elől, maga elé mosolygott."