Az utolsó Árpád

Pünkösd vasárnapja... Tele tűzzel, szentlélekkel az egész világ. Szikrázó kék ég alatt szikrázó kék víz. A kettős kék fényáradatban fehéren izzanak a paloták márványos falai és szent lángolással ég a templom minden arany ablaka. Kupolájának égőarany félkörívében szentek palástjainak smaragdszíne, zafirszíne, rubinszíne virul. A piazzettán, a tenger felől, két égigérő gránitoszlop. Ki tudná a korukat megmondani? Csak itt, ezen a helyen is már több mint száz esztendeje állanak. Azelőtt alighanem pogány templom díszei voltak, de az lehetett aztán az óriási templom ! Mikor a hajósok megtalálták az oszlopokat, az épület már régesrégen rombadőlt mellőlük, maguk is talán vagy ezer esztendeje hevertek ledőlten a görög szigettenger egy szigetkéjének homokos, csigás partján. Hajóra tették és elhozták, mert szerettek ajándékot hozni a Városnak. Ezentúl nem homokon feküdtek, hanem márványon és ünnepnapokon csodájukra jártak a halászok. Egyébre nem voltak valók, mert a tér nem volt nagy és lehetetlenségnek látszott, hogy a hatalmas oszlopokat felállítsák rajta. Kár, mert ugyan illettek volna ide, a palota elé, a nagytemplom szomszédságába : régi szent iratok szerint a jeruzsálemi templom előtt is álltak ilyen égig nyúló márványoszlopok : még az is lehet, hogy ez a kettő is közülök való. Jók lennének a mi Szent Márkusunknak, Isten nagyobb dicsőségére. Nem magunknak, Uram, nem magunknak!