Az ördöglovas - Sándor Móric gróf kalandos élete

Az ördöglovas - Sándor Móric gróf kalandos élete "Ördöglovas"-ként Sándor Móric grófot emlegették. A Sándor grófok nevét a budai Vár egyik legszebb épülete őrizte meg. A palota utolsó gazdáját, akivel a család neve sírba szállt, már életében legendák övezték. Sándor Móric "Ördöglovas" néven vált az 1820-as és 1830-as évek Pest-Budájának egyik nevezetességévé. A különcség nem volt ismeretlen a családban. Apja budai palotájukat kis fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. A kimondottan gyenge testalkatú, vézna kisfiút, a családfa egyedüli hajtását apja mindentől óvta. Sándor Móric, saját elbeszélése szerint, apja haláláig a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először lóra, amikor a maga és a vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol telivért nyergeltetett fel, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna. Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első "mutatványát": két kocsi közül szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy megsarkantyúzva lovát átugratott három egymás mellé fogott parasztlovat. Az 1825-ös országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő ugrásokat és viharos vágtákat mutatott be a pozsonyi várdombon. A húszas évek második felében a főúri társaságok népszerű alakjává vált meghökkentő ötleteivel. A palotája emeleti erkélyén lóhátról szemlélődő, pipázó fiatalember közismert figura volt Pest-Budán, bár a jámbor polgárok valószínűleg nem lelkesedtek, amikor szekereket, lovakat, ökröket ugratott át a nyílt utcán. A budai Várba vezető lépcső kedvenc lovaglóhelyének számított: a békés járókelők ijedten lapultak a falhoz közeledtére. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti főúri paloták termeibe, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába. A lórajongó főúr kétszer is hoszszabb időt töltött a lótenyésztés és lovassport európai központjában, Angliában. A lovaglótudás felsőfokú vizsgájának akkoriban az angliai rókavadászatot tartották: hajtóvadászat közben sövényeken, kerítéseken, kőfalakon és vizesárkokon kellett átugratni. Sándor gróf Angliában is sikerrel mutatkozott be, még egy metszetsorozat is készült bravúros lovaglásairól. A lovak szinte teljesen lekötötték az érdeklődését, tudomást is alig vett azokról az eszmékről és mozgalmakról, amelyek kortársait foglalkoztatták. Széchenyi naplóbejegyzése szerint 1827-ben a 22 éves fiatalember azzal kérkedett, hogy az Akadémiára nem adna egy fillért sem, ellenben egy hídra a fél vagyonát feláldozná. A hídépítés volt az egyetlen közügy, amely érdekelte. Széchenyi igyekezett is felhasználni Sándor gróf befolyását arra, hogy a budai tanácsot megnyerje a Lánchíd ügyének. Voltak egyértelműen őrült tettei is. Többször szándékosan kőfalnak hajtott vagy lovagolt. Hogy hányszor törött el a kulcscsontja, bordája, ficamodott ki a térde, vagy szenvedett agyrázkódást, maga sem tudta. Kalandjait meg is örökítette: az őt állandóan kísérő "udvari festője", Johann Gottlieb Prestel által készített képek három albumot töltenek meg. 1850 végén éppen a bécsi kaszinóban tartózkodott, amikor elméje elborult. (Nem zárható ki az örökölt hajlam, de a számos fejsérülés, agyrázkódás is hozzájárulhatott a betegséghez.) A dühöngő őrültet megkötözték, majd egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult, néhány év múlva haza is térhetett. Az ötvenes években idejét a vadászat és a ménese töltötte ki. Az öregedő gróf lovasemlékeivel vette körül magát: albumait rendezgette, a bajnai kastély kertjében pedig nagy ugrások tárgyi emlékeit állította fel. 1878. február 23-án halt meg.