Az isteni formula - EINSTEIN UTOLSÓ ÜZENETE (Nagy Viktória fordítása)

ELŐSZÓ A napszemüveges férfi meggyújtotta a gyufát, és a lángot a cigarettájához tartotta. Mélyet szippantott, és a füst szürke felhőként gomolygott elő az orrából és a szájából. Szemével végigpásztázta az utcát, és nagyra értékelte kis rejtekének nyugalmát. Sütött a nap, a bokrok friss zölden ragyogtak az ápolt kertekben, barátságos faházak sorakoztak az utca két oldalán. Az enyhe levegőt betöltötte a lilaakác illata és a tücskök szorgos ciripelésének meg egy kolibri kedves csicsergésének dallama. A természet harmonikus muzsikájához felszabadult nevetés is társult: egy gyermeké, aki örömében sikongva ugrándozott a járdán, miközben színes papírsárkányt húzott maga után egy kötélen. Tavasz volt Princetonban. A napszemüveges férfi távoli zúgásra lett figyelmes. Kidugta a fejét az ablakon, és az utca végét kémlelte. Balról három motoros rendőr bukkant fel egy gyorsan közeledő autósor élén. A zúgás egyre hangosabb lett. A férfi kivette a szájából a cigarettát, és elnyomta az ablakpárkányon heverő hamutartóban. -Jönnek - mondta, hátrafordulva. - Elindítsam a felvételt? - kérdezte a társa, miközben ujját egy mágneses szalaggal ellátott készülék gombján tartotta. - Indítsd. Az autósor nagy lármával fékezett le az utca túloldalán egy ,,greek revival" stílusban épült kétszintes, fehér oszlopos ház előtt. Civil és egyenruhás rendőrök ügyeltek a biztonságra. Egy nagydarab férfi - nyilvánvalóan testőr - kinyitotta a ház bejárata előtt leállt fekete Cadillac ajtaját. Egy ősz halántékú, kopaszodó idős úr szállt ki belőle, megigazítva sötét öltönyét.