Az elmebetegség mítosza (A személyes magatartás elméletének alapjai)

Thomas Szasz 1920-ban, Budapesten született, 1938-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol 1947-50 között Chicagóban szerzett pszichoanalitikusi képesítést, majd 1951-ben pszichiátriai szakképesítést. Jelen, sok vitát kiváltott könyvének tézisei az alábbiakban foglalhatók össze: 1. A pszichiátriát általában olyan orvosi szakterületként határozzák meg, amely az elmebetegségek tanulmányozásával, diagnosztizálásával és kezelésével foglalkozik. Ez a meghatározás azonban félrevezető. Az elmebetegség mítosz. A pszichiáterek nem elmebetegségekkel és azok kezelésével foglalkoznak, hanem az életben felmerülő személyes, társadalmi és erkölcsi problémákkal. 2. Az elmebetegségben szenvedő személy fogalma tudományos szempontból meddő. Szakmai igazolását jelenti ugyanis annak a közhiedelemnek, amely szerint az úgynevezett pszichiátriai szimptómák révén kifejezett életvezetési problémák alapvetőn hasonlatosak a testi betegségekhez. Ráadásul az elmebetegség koncepciója aláássa a személyes felelősség elvét. Az elmebetegség fogalma megfosztja az egyént annak lehetőségétől, hogy mélyére hatoljon azoknak a konfliktusainak, amelyeket tünetei egyszerre elfednek és kifejeznek, a társadalmat pedig megfosztja annak lehetőségétől, hogy tagjait felelős személyekként, ne pedig felelőtlen páciensekként kezelje. 3. Oly módon kell újrafogalmazni az elmebetegség kérdését, hogy részét képezhesse egy emberközpontú tudománynak. Ez természetesen megköveteli a pszichopatológiával és pszichoterápiával kapcsolatos elképzeléseink újragondolását is: az előbbi a jelhasználat, a szabálykövetés és a játékelméleti modell, az utóbbi a meghatározott tanulási formákat és értékeket hangsúlyozó emberi kapcsolatok és társadalmi konstrukciók segítségével képzelhető el. Thomas Szasz (vagy Szász Tamás) könyve tehát nem pszichiátriai mű, hanem könyv a pszichiátriáról, a diszciplína társadalmi és hatalmi szerepéről és felelősségéről.