Az árvízi hajós. Wesselényi Miklós életregénye

Részlet a kötetből: I. Polixéna. Kordines Mihály uram kora hajnalban odaállt a pipatóriuma elé és előszedte a legfeketébbre szívott tajtékpipáját. Kiveregette belőle a legutóbb szítt dohány maradványait. Megtöltötte jóféle szűzdohánnyal. Azonképen megtömködte piroskék-szíjjas bőr dohányzacskóját, tüzet csiholt és rágyújtott. Kockás keszkenőjével végigtörölte izzadt ábrázatát, merthogy már kora pirkadáskor is ádáz meleg volt. Aztán felballagott a zsibói kastély tornyába, ahol hisztórikus létére is, váltig csillagászati tudományokkal bíbelődött, éjszakánként hevesen tanulmányozva a csillagos mennyboltot. Most azonban Kordines Mihály uram ragyogó júniusi hajnalon, rózsanyílás idején irányozta neki messzilátóját, no nem ugyan a kéken fénylő mennyboltozatnak, hanem az országútnak, ahonnan nagyhamar jönnie kéne valakinek... Lenn, a várkastély őserdőnek beillő parkjában, már javában csattogott a fülemile és Kordines professzor uram ábrándos lélek lévén, szívesen hallgatta volna kék pipafüstbe burkolózva, a madarak dalos királynőjének szívhezszóló újjongását, ha a konyha felől idétlen sápitozással nem bolondult volna az asszonynép. Ama várvavárt érkezőnek kedvenc eledeleit kotyvasztván a kastély konyháján, pergett a szó a főzőasszonyok, kuktalányok ajkán, mint a rokka pergő motollája.