Apám szerint

Köszöntjük Önöket egy elképzelt, abszurd világban, amelynek sem térben, sem időben nincsenek határai. Éppen csak felvillan fölvillan a keresztes háborúk vérfürdője, máris egy vadonatúj szerkezet, a léghajó röpít a reneszánsz kori Firenzében az Arnó fölé, Kölnt bombázzák a Szövetségesek, és Freuddal kávézunk a szecesszió fővárosában, Bécsben. Apám szerint a történelmi idő egyetlen végtelen folyamat, a dolgok ismétlik önmagukat, és egymásnak folyamatosan ellentmondanak, úgy igaz valami, hogy egyben az ellenkezője is igaz. Minden halálosan komoly, miközben nem kell komolyan venni semmit. És senkit. Se Szapphót, akitől apám a szerelem művészetét tanulta, se Michelangelót (neki csak Boni), akinek a kávét vitte a Sixtus-kápolna állványzatára, se Napóleont, akit apám a barátságával tüntetett ki, persze csak addig, amíg az érdemes volt rá. Apám végigéli és a maga módján láttatja a történelmet. Úgy, ahogy azt a naiv, mindig jót akaró, de mindig falakba ütköző, a hatalom által eltiport, mégis mindent túlélő kisember elképzeli. Apám kicsit (C)vejk, kicsit Háry János, kicsit Sancho Panza. Dulcineája, a lány más, mint ő, nincs is közös nyelvük, nincsenek közös gondolataik. Ezért aztán a teljes világtörténelem is rövid ahhoz, hogy apám meg tudja őt hódítani. Pedig tiszta szívvel szeretik egymást, és rendületlenül kitartanak egymás mellett korokon és földrészeken át. Az idők és a regény abszurd végezetéig.