A valóság zenei képe

ELŐSZÓ Zeneesztétikai kérdésekhez nyúlni napjainkban természetesen lehetetlen anélkül, hogy számot vetnénk a világban szerte megmutatkozó zeneesztétikai törekvésekkel és jelenségekkel, a nagymúltú polgári zeneesztétika súlyos válságával, valamint az önmagát felemésztő esztétikai agnoszticizmusra válaszul megmutatkozó haladó álláspontokkal, köztük elsősorban a marxista zeneesztétikai kutatások eddigi eredményeivel. Ezek az esztétikai frontok a zeneélet mindennapjaiban vívják harcukat, hatásuk nemcsak szakmai vitákban, a zeneszerzői munka belső konfliktusain mutatkozik meg, hanem eleven a közönség között is, ezer rejtett csatornán át felszívódik a köztudatba, és öntudatlanul jó vagy rossz irányból határozza meg a közönség magatartását a zenehallgatásban, különösen a zene XX. századi fejlődésének megítélésében. Az itt következő dolgozat terjedelme és témaköre egyaránt szűkebb annál, semhogy nagy terjedelmű és nagyigényű történeti bevezetéssel vághasson neki feladatának. De arról mégsem mondhat le, hogy dióhéjba sűrített történeti helyzetkép alapján okolta meg témaválasztását, és próbáljon állást foglalni a kavargó vitában. A haladó polgári filozófia zeneesztétikája, az affektuselmélet volt a polgári zenemagyarázatnak az az utolsó állomása, amely még egységbe tudta foglalni a zeneesztétika objektív és szubjektív meghatározóit. A zenét ugyan affektusok kifejezésének tekintette, de ezek az affektusok számára nem individuálisan szubjektív tartalmakat, hanem közös emberi megnyilvánulásokat jelentettek. A zenét ilyen módon nem a zeneszerző szubjektív, egyéni érzései kifejezőjeként értelmezte, hanem az emberre általában jellemző, objektív és közölhető affektusok zenei megfogalmazásaként és szinte nyelvien egyértelmű közlésmódjaként. Ez az objektivitás és közölhetőség volt egyben a biztosíték arra is, hogy az így közölt és jellemeket meghatározó affektusok a zene hallgatójában is objektív törvényszerűséggel keltik fel a közölt érzést. Vissza