A tenger

A szavakban az a legrosszabb, hogy szüntelenül keressük őket. Bármennyire törekszik is az ember a pontosságra, az én örömömnek más a színe, mint a tiédnek, s ki hisz az olyan nyugtalanságban, amelynek nincs oka? A dolgokról ilyen vagy olyan véleményünk van, s csodálkozunk rajta, hogy érzéseink gyakran ellentétben állnak a gondolatainkkal... Megakadunk, nem értjük; igyekszünk felfogni, megjelölni, megnevezni a helyzetünket, s önmagunkat is megnevezni benne. Nehéz dolog ez, talán a legnehezebb. Hiszen az élet annyi pillanatában léptünk fel hamis néven mindannyian. Ismerni önmagunkat, megtalálni a nevünket... hol, mikor, milyen körülmények között éli át az ember az önmegismerés és az önbesorolás pillanatát - és egyáltalán átéli-e? Vagy talán a kegyelem ajándéka a megértés és összhang hirtelen támadt érzése, a világ előtt való megnyílás és a világba lépés képessége, a fájdalmas öröm és ujjongó alázat abban a pillanatban, amelyben megtaláltuk önmagunkat? Lehet, hogy ez a megérés ideje, lehet, hogy csak az érlődésé, de a feloldódás meghatározhatatlan érzését az ember sem magának, sem másnak nem tudja megmagyarázni. A hősnő, Jana is megérik valahol, valamikor, és titokzatos hírt visz magával. A hír csakis az övé: a történettel ellentétben áll a hirdetés, s amennyiben inkább az érzések, mintsem a gondolatok megfogalmazására törekszik, ismerjük el, hogy az előbbiek olykor jobban meghatárznak bennünket, mint hinnénk.