A tékozló ország

A költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre - vallja Juhász Ferenc ars poétikájában. A tékozló ország (Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből) is ennek a szabadságvágynak a korszakos eposza, hatalmas látomás, amely túlnő a Dózsa parasztháború eseményein és az emberi lét egyetemes ellentmondásait feszegeti, az emberhez méltó megmaradásért emel szót. Hol a szabadság, az emberi? - teszi fel a kérdést. S a felelet: Csak percnyi volt, villám-fehér! S jött utána a másik S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába. Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat, a félelem lombosodik. Az alcímben szereplő vándorköltő képtelen szabadulni a pusztulás, a züllés elűzhetetlen emlékképeitől, árad belőle a panasz. Szinte érezzük a nyomor robbanásveszélyes felhalmozódását, s a szépség és a szenny, a jóság és a kegyetlenség együttélését meg az elembertelenítő félelmet is. Mindezek láttán a költő eltöpreng, vajon Ha élünk, hordjuk tovább az idő bűnét? S a megoldás: Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat magának az emberiség.