A targyi helyzet

Amikor 1979 őszén életemben először kapaszkodtam fel az Őrfatetőre, az egyik azóta megboldogult tardi gazda, nyugodjék, azt találta mondani, hogy ott kezdtem az életem az ő pincéje előtt. S ez valamelyest igaznak is bizonyult, hiszen városon eltöltött éveim után falura kerülve át kellett értékelnem szinte minden, a világról alkotott gondolatomat. Ez a könyv - észrevétlenül - talán akkor kezdte írni magát. A faluban az egyszerre átélhető múlt és jelen időben egyszerre kétféle tardi helyzetet is olvashattam: könyv alakjában Szabó Zoltánét, aki fél századdal azelőtt rótta ugyanazokat az utcákat, tizedeket, és az emberekben, szavaikban, szokásaikban, emlékezetükben fellelhető, élő Tardét, amely az ott töltött évek alatt annyira átitatott, szinte belém kövült, hogy önkéntelenül egyszerre kétfajta nyelvezettel és szemlélettel kezdtem könyvem megírásába. Elmondhatom a tardi emberekről, hogy néha valóban "ők fogták ceruzámat", s el a hajdani szociográfussal, hogy "szolgálat akar lenni ez a könyv, nem több és nem kevesebb".