A szentháromságról (Ókeresztény írók 10.)

FÜLSZÖVEG A kereszténység kezdettől fogva vallotta, hogy annak a kinyilatkoztatásnak a teljességét hordozza, amely megkezdődött az ószövetségi közvetítőkkel, prófétákkal, s amely maga is egy jövőbeni beteljesedésre mutatott. A kinyilatkoztatást pedig úgy fogta fel, mint az abszolút, örök létezőnek a kitárulását teremtménye, az ember felé. Jézus Krisztus élete, működése, tanítása, halála és feltámadása alapján a kitárulást úgy kellett értelmezni, hogy Isten Atyának mutatta magát az ember számára azzal, hogy elküldte Fiát és kiárasztotta a Szentlelket. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek emlegetése, illetve üdvtörténeti szerepe semmiképpen sem bontotta meg az egy Istenbe vetett hitet, ellenben annak a bizonyítéka volt, hogy Isten az egész benső életét kitárta az ember felé. Ebből az következett, hogy ha Isten kifelé ilyen hármasságban mutatkozik meg, akkor befelé is hordozza ugyanazt a hármasságot. A kereszténységben tehát Isten nemcsak világfeletti, transzcendens lény, aki magában hordozza létének, szellemiségének, teljességének magyarázatát, hanem olyan valaki, akinek a létmódja is más, mint a mi világunké. A kereszténység újdonsága ez a minisztérium: az egy Isten a maga belső életének gazdagsága szerint Atya, Fiú és Szentlélek. Mind a három igazi valóság, mind a háromnak megvan a személyes üdvtörténeti szerepe, és mégis csak egy Isten van. Vissza TARTALOM Előszó 19 Bevezetés 21 A Szentháromságról Szent Ágoston előszava 27 I. Könyv 27 II. Könyv 70 III. Könyv 107 IV. Könyv 136 V. Könyv 177 VI. Könyv 199 VII. Könyv 215 VIII. Könyv 239 XI. Könyv 262 X. Könyv 284 XI. Könyv 307 XII. Könyv 331 XIII. Könyv 356 XIV. Könyv 396 XV.Könyv 433 Jegyzetek 503 Bibliográfia 510 Szentírási idézetek jegyzéke 512 Névmutató és tárgymutató 523