A mór utolsó sóhaja

A portugál Vasco da Gama leszármazottai; Spanyolországból a XV. században száműzött, a dél-indiai Kocsinban letelepedett zsidók; a bombayi felső tízezer; művészek, dilettánsok és korrupt városatyák. Egy zseniális, gyermekeivel látszólag mit sem törődő, festőművész anya, aki napokra eltűnik műtermében, hogy a ,,Mór képek" végtelen sorozatát fesse; egy látszatra pipogya, valójában minden hájjal megkent apa, aki üzelmeit fűszerkereskedelemmel és hintőporgyártással álcázza, s akitől politikusok és maffiafőnökök rettegnek; három nővér - Ina, Minnie, Mynah -, akik öccsükhöz és apjukhoz hasonlóan egész életükben féktelen és fékezhetetlen anyjukkal küszködnek. Ebben a családban és környezetben éli dupla sebességű életét a könyv főhőse, Moraes Zogoiby, a Mór, aki Boabdilt, Granada utolsó szultánját is az ősei közt tudhatja, s aki ugyanolyan számkivetett, mint ama szerencsétlen mór, aki az Alhambrát elhagyva még egyszer visszanézett és - mit tehetett volna? - sóhajtott egy utolsót. Így sóhajtja el a Mór is családja történetét, melyben - mint már annyiszor Rushdie műveiben - most is a "Hol éljek? Hol élhetek? az egyik legfontosabb kérdés. Választás azonban nincs. Moraes nem találja meg a maga ,,Móruzsálemjét", de legalább nem úgy jár, mint az a boldogtalan földbirtokos, aki ott áll az Indiát és Pakisztánt elválasztó szögesdrót között, és mivel fogalma sincs, melyik oldalon fekszik a birtoka, csak annyit bír kipréselni magából: ,,Ó puff neki, hihihi, az fix iksz, az esztelen lámpa bablencséje!" Rushdie ebben a regényben megismétli korábbi remekműve, Az éjfél gyermekei bravúrját: Kiapadhatatlan fabulázó kedvvel, nyelvi leleménnyel és képzelettel egy olyan világot teremt, amely minden hihetetlen részletével együtt hiteles, minden egzotikuma ellenére egyetemes, s összhatásában egyszerűen lenyűgöző.