A meghívás fennáll

Fülszöveg 1977. július 9-én, egy szombati napon azzal a kéréssel ébredtem, hogy ha lehet, engem úgy most egy darabig ne nagyon keressenek az események, a dolgok pedig hagyjanak békén. Még aznap, 1977. július 9-én délelőtt aztán máskép alakult, s azóta is egyfolytában és homlokegyenest ellenkezőleg zajlik minden. Kérésemnek, keveset mondok, nem lehetett meg a címzettje. Hozzátehetném: szerencsére. De a szerencsével vigyáznék. Hiszen ahogy kérésemet a reggelizőasztalnál kifejtettem, hallanom kellett - és hallottuk is - három emelet mélységből azt a bizonyos hangjelenséget vagy zajt. Kitartóan szólt a hang, egészen addig, amíg végül tőle teljesen függetlenül lementünk, és akkor megkezdődött. De hát itt kezdődött-e, vagy már az előző napi halottal? Vagy még pár héttel korábban? Amikor valaki ott kapaszkodott fölfelé, reménytelenül, egy fa törzsén, aztán leszedtük, s mert nem bíztunk magunkban, keresztültaxiztunk vele a városon, a legjobb helyre, így hittük, ahol azután még három napot élt? Vagy tavaly indult mindez, az akasztott madárral? S az a haláltusa egy papírkosárban? 1977. július 12-e hajnalán, pár karnyújtásnyira onnét, félálomban, ébredezés zajainak véltem. Itt kezdődött? Vagy azzal inkább, hogy nem és nem akartam feladni; valahogy olyan középkoriasan nekivágtam, és akkor tényleg akartam, hogy történjenek az események, és jöjjenek a dolgok, és ezt kérni könnyebb? Pedig ott ezt a kérést teljesíthette nehezebben és bajosabban a címzett. És mégis. És nekem újra alkalmam lett nyugtalannak lenni és írni. Egyelőre csak a következőket: Kövi veréb, vagy énekes veréb, nyugtom fölébe fogsz-e lengeni! Vagy más-hont kéne e merengeni ily messzi kérdés fél-közeleképp? Hanem ha épp így jó ha-mily vidék! Ember-vidék; hol nyakonönteni, fagylalásul, nem fog a helybeli, ha meg nem trolykolom vállát-fejét. Ha kő, ha ének, nem hat el odáig, hol a fagy idején leslágozott barátokkal együtt nyugszom; fölébem virágtolvaj hajol, köz-rokon ásít, agyag-részeg sírásó tántorog; se ember, se veréb felem nem érzem.