A magyar olimpiai aranyérmek története 1896-1980 - Második, bővített kiadás

Száztizenkétszer kúszott fel az olimpiákon a magyar lobogó a legmagasabb árbocra. Azaz száztizenkétszer kellett volna, csak hát bizony akadt kezdetben nem is egy olyan olimpia, amelyen lobogók sem voltak, de még árboc sem... Száztizenkétszer érdemelték ki magyar sportolók az olimpiai elsőség aranyérmét. Ez nem jelenti azt, hogy ennyi alkalommal osztottak ki a győztesek között aranyat, mert például az első olimpia bajnokai, köztük Hajós Alfréd is, szép fehér ezüstöt kapott. Később is jobbára aranyozott ezüst jutott a győzteseknek, vagy ha nagy ritkán igazi arany, az sem volt 16 vagy 22 karátos, inkább csak 6-os. Ami több ízben kiderült, amikor egy-egy bajnok - lehet, hogy csak ellenőrzés végett - átnyújtotta féltve őrzött díját a zálogházi becsüsnek... A részvét a fontos, nem a győzelem! - mondta az olimpia újjáteremtője, Coubertin báró. A győzelem is fontos - folytathatnánk mi, - de a győzelem és nem a díja! Győzelmet tehát száztizenkettőt számolhatunk. Tiszteletre méltó teljesítmény ez egy ilyen kis országtól! Ez a 112 magyar győzelem 84 egyéni számban és 28 csapatversenyben született, a 84 egyéni győzelem 71 versenyzőnk nevéhez fűződik, mert hát 11 olyan kitűnőségünk is akadt, aki több egyéni elsőséget harcolt ki: Keleti Ágnes 4; Papp László 3; Fuchs Jenő, Pelle István, Elek Ilona, Hajós Alfréd, Halmay Zoltán, Takács Károly, Kárpáti Rudolf, Kozma István és Magyar Zoltán 2-2 egyéni győzelemmel léphetett a dobogó legmagasabb fokára (persze csak 1932 után, amióta az olimpiákon bevezették ezt a szép szokást). Még csak annyit jegyzünk meg, hogy a második világháború előtti olimpiákon 1896-1936 között 27 egyéni és 7 csapat, összesen 34 győzelmet arattunk. 1948-1980 között, a felszabadulást követően 57 egyéni és 21 csapat, összesen tehát 78 győzelem után húzták fel az árbocra - most már minden alkalommal - a magyar lobogót. Emlékezzünk vissza azokra, akik ezt a sok szép diadalt, nagy dicsőséget és örömet szerezték. Magyarországnak, a magyaroknak... Vissza Fülszöveg Berlin, 1936. Olimpia. Egyetlen napon három magyar bajnokság: Csík-Csák-Lőrincz - az emlékezetemben immár e feledhetetlen triót idézi az utolsó nap. Ez volt Lukács László első olimpiája, és az a délután-este az első tudósítói "éremhalmozása". Ott volt mindegyik sikernél, vagy más szavakkal: nem maradt le egyikről sem. London, 1948. Szepesi György a mikrofont morzsolgatva izgulja végig Elek Ilona győzelmét, majd bevágja magát az angol főváros legvakmerőbb sofőrjének autójába, és elcsípi Bóbis Gyula birkózócsatájának utolsó három percét. az aranyat érő három percet. "Szerencsém volt" - mondja egyik is, másik is. Sokszor volt szerencséjük. Azóta mindegyik olimpián; alighanem nemzetközi viszonylatban is páratlan - a hazaiban feltétlenül - egyedülálló olimpiai élményeket mondhat magáénak a könyv két szerzője. Akik dehogy is csak a szerényen emlegetett szerencsével dicsekedhetnek: a jó kapusnak mindig szerencséje van - tartják a tapasztalt szurkolók; a "szerencsés riporternek" nemcsak kitűnő szimata van, hanem nagy felkészültsége is, nem csupán jó érzékű kombinátor az olimpiai kavalkádban, hanem az esélyek szakértője is, akit az igazít el "holtbiztosan", ami minden szakmában a fő: a mesterség tudása. Könyvünk a magyar olimpiai aranyérmek történetét eleveníti fel, az elsőtől a száztizenkettedikig, Hajós Alfrédtől a Foltán-Vaskúti kenukettesig ismerkedünk meg újra, eddiginél részletesebben az olimpiák magyar bajnokaival, pályafutásukkal és győzelmeikkel. A sok fényképpel és dokumentummal gazdagított mű magától értetődően tartalmazza egyben az olvasók körében annyira kedvelt táblázatokat, névsorokat, adatokat is.