A létezés kísértése

A létezés kísértése című 1956-ban publikált (s most magyarul is olvasható) esszékötetében Cioran a megszokott kalandra hívj olvasóját: illúzióktól mentes szembenézésre az egyetemes jelentéktelenséggel. Cioran, a ,,kétségbeesés ormain" ücsörgő gondolkodó, műveiben - így e jelen kötet lapjain is - ugyanazokat a gondolatokat görgeti maga előtt. Mint egy interjúban kifejtette, számára az írás pusztán biológiai szükséglet, mivel számára, ami kifejezést nyer, elveszíti intenzitását, s ezáltal elviselhetővé válik. Szenvedélyes merészsége, olykor sokkoló cinizmusa, művészi érzékenysége és filozófiai érzéketlensége sokat látott boncmesterré teszi, aki miután szakszerűen felmetszette az asztalán fekvő hullát, s annak belső szerveit körültekintően, óvatosan és kivételes alapossággal megvizsgálta, majd jegyzetfüzetébe feljegyezte a halál okát, gyakorlott mozdulattal visszadobálja az egyes szerveket a hasüregbe, és elnagyolt öltésekkel összevarrja azt. A nietzschei gyökerekből táplálkozó és egzisztencialista nézetektől befolyásolt esszékben már-már rideg tárgyilagossággal veti fel a lét-létezés, történelem, szabadság kényes kérdéseit. S bár nem gondolom, hogy olvasóit bármiről is meg akarná győzni, hiszen nézőpontja azé az emberé, aki ráeszmélt arra, hogy ,,minden hiábavalóság a Nap alatt", mégis írásai továbbgondolásra szánt, élő üzenetek az enyészet természetéről, melyet kíméletlen leszámolás előzött meg a maga illúzióival, gyökereivel, anyanyelvével és később a történelem fejlődésébe vetett hitével is. Spengler tanításai nyomán megállapítja, hogy a nyugati világ alkonyát éli, és a továbblépésre semmi remény. Egy kifulladt civilizációról című írásában írja ,,A Nyugat országai, sikereik teljében, nem törődtek azzal, hogy dicsőítsék történelmüket, jelentéssel, célszerűséggel ruházzák fel. (...) Így aztán hol a Gondviselés, hol az Ész és a Haladás oltalma alá helyezték." Meglátása szerint Európa hanyatlása már bekövetkezett, s menthetetlenül végbe fog menni. Cioran szerint a 20. századnak németnek kellett volna lennie olyan értelemben, miként francia volt a 18. század, s bár a németeknek megadatott, hogy a fellendülést, a jövő felvillanását biztosítsák Európának, nem tudtak jól élni vele. Nem csupán felforgatták Európát, de Oroszországnak és Amerikának ajándékozták. ,,Sem az oroszok, sem az amerikaiak nem voltak elég érettek, s intellektuálisan sem voltak elég romlottak ahhoz, hogy >>megmentsék<< Európát, vagy hogy erkölcsileg igazolják hanyatlását." Cioránt olvasva hosszú és keserves agónia vár kontinensünkre, s érveit végiggondolva könnyen belátható, hogy látomásai reálisak. S nem csak a kontinens vénült el, de az itteni értelmiség is. ,,A kifáradt értelmiségben fellelhetők a sodródó világ rútságai és bűnei. Nem cselekszik, pang, a tolerancia felé fordul ugyan, de nem találja meg benne az izgalmat, melyre szüksége volna. (...) Az értelmiségi volna az első áldozat? Nem lesz zokszava. (...) Az elemzés határvidékére érve, az ott felfedezett semmitől letaglózottan, visszafordul, és megpróbál belecsimpaszkodni az első, adódó bizonyosságba, de nem elég naiv, hogy teljesen elfogadja, ekkor meggyőződés nélküli fanatikusként csak ideológus lesz, korcs gondolkodó, amilyen minden átmeneti időben bőven terem." Cioran keserűen állapítja meg, hogy Európa ébredésére már nem lehet számítani, hiszen, mint írja sorsa és lázadásai is immár másutt intéződnek. S már csak egy szerep vár a Nyugatra is: a római császárság görögjeié. Ez az elgondolás keretként feszül végig Cioran számos írásán. A kötet írásainak kohézióját néhány kitüntetett téma dekadens megközelítése biztosítja, így több írásának (akár részleteiben visszatérő) témája az irodalom, az isten, az élet, az unalom és halál. Mindezek a témák és Cioran érvei olyan szellemi labirintusba vezetnek, amelynek bejárása csak akkor lehetséges, ha arra törekszünk, hogy engedjük érvényesülni a szerző akaratát, amelyet a kötet címadó esszéjében így fogalmazott meg: ,,Meg kell mégis tanulnunk, hogy kételyeink és bizonyosságaink ellenében gondolkozzunk".