A látás művészete

Tizenhat éves koromban erős keratitis punctata rohamot kaptam és utána 18 hónapig majdnem vak voltam ; ez alatt az idő alatt olvasásközben a Braille-rendszerhez, a vakok írásához kellett folyamodnom, járásközben pedig vezetőre volt szükségem. Az egyik szememmel éppen csak hogy meg tudtam különböztetni a világosságot a sötétségtől, a másik látóélessége a rendesnek 1/20-a volt. Az, hogy nem láttam, főképpen annak tulajdonítható, hogy szaruhártyámon homályos foltok voltak és ez még azzal bonyolódott, hogy távollátó vagyok és asztigmatizmusom is van. Az orvosok az első néhány évben azt ajánlották, hogy erős kézi nagyítóüveggel olvassak, később azután előléptem : szemüveget kaptam. Ezzel tűrhetően jól olvastam, de a jobbik pupillámat állandóan atropinnal kellett kitágítani, úgy hogy a szaruhártya középső részén nagyon nagy homályos foltot láttam és csak a folton kívül, a folt körül láttam. Igaz, hogy ez mindig nagyfokú megerőltetéssel járt és némelykor olyan teljes testi és szellemi kimerültség vett erőt rajtam, amilyent egyesegyedül a szem megerőltetése tud előidézni. De én azért hálás voltam, mert annyira amennyire mégis csak láttam. Ez így tartott 1939-ig. Ekkor az olvasást a roppant erős szemüvegek ellenére mind nehezebbnek és fárasztóbbnak találtam..