A faun örök szerenádja - Versek 2007-2011

Nem véletlenül véli igazán fontosnak harmadik saját verseskönyvét, három és fél év munkáját a szerző. Mediterrán maszkok és múzsák társaságában itt jut el valamiféle egyetemesebbhez. Finom, játékos hangjai nemegyszer újabb, groteszkebb regiszterekbe modulálnak. Számomra úgy tűnik, hogy költészete, mint egy "belső érlelésü fürt", leginkább dallamok és ritmusok kísérte éteri színekben derengő életérzések elegye: a vörös, az arany és az azúr mellett megjelenik a dér és a fény. Szepesi Dóra Íme tizenhat fordításkötetem (Jeszenyin, Mandelstam, Dylan Thomas, Yeats, Blake stb.) után a harmadik, azon belül az első igazán fontosnak vélt saját kötetem, A faun örök szerenádja. Ez a kötet már zömmel nem "udvarló" verseket tartalmaz - bár egyik hangként az is megmarad -, új témák jelennek meg benne - öregségről, halálról s főleg az alkotás, a költészet értelméről szóló, ars poetica jellegű versek ezek. Formailag a korábbi dalszerű versek a szabadabb, "vízesés"-szerű asszociációk és helyenként a szabad vers felé közelítenek - két nézőpontból is: színéről és "fonákosan". Önképem továbbra is elsősorban faunos, mediterrán, életörömet kereső - görög, olasz, pannontengeri változatokban, az előző köteteim "késő reneszánsza" után itt-ott deresedő árnyalattal, szkeptikus, kétkedő felhanggal, elégikusan és lázadóan.