A SZABIR-MAGYAROK ŐSTÖRTÉNETE második, átdolgozott kiadás

A SZERZŐ ELŐSZAVA Az új, régészeti leleteken alapuló históriai tényváltozások tudatában indultak meg nemrégiben azok a törekvések, melyeknek a célja az emberiség őstörténelmének újraértékelése. Szakmai körökben ma már nem feltűnő, ha erre vonatkozó megállapításokat olvasunk. Így például Thomas V. Dibacco, az American University, Washington D. C. történész professzora újságcikkének ilyen címet ad: ,,Historians fail to light past for us." ,,A történészek hibásan világítják meg nekünk a múltat". Viszont a huszonöt nyelven beszélő Charles Berlitz az ,,Atlantis, the eighth continent" (A nyolcadik kontinens) c. könyvében már azt írja nemrégiben, hogy az új felfedezések alapján az őstörténelmet át kell írni. Az új kiadású ,,The Cambridge Encyclopedia of Archaeology" a 46. oldalon azt írja, hogy a legújabb régészeti leletek alapján (különösen Észak-Mezopotámiában) új ideákra, új teóriákra és új feltevésekre van szükség az emberiség civilizációjának kialakulását illetően. Erről az új régészeti leleteken alapuló, szükségszerű és már folyamatban lévő tényváltozások ismertetéséről szól ez a könyv, melyben egyúttal már a mezolitikum idejében felismerhető őseinknek, a szabiroknak - úgy a világ-, mint a magyar történelemben egyaránt -, fontos szerepkör jut, az Észak-Mezopotámia-i térkör i. e. 10. évezredétől kezdődően. Az őshaza Keleten való keresésének gondolata nem újkeletű. Középkori krónikásaink ,,Nimródja" és ,,Evilathja" Közép-Kelet-i származású, Julianus barát a 13. század, míg Körösi Csoma Sándor a l9. század elején indult Keletre a magyar őshaza keresésére. Ugyancsak a múlt század első felében a lelkes történészeink, Katona István, Fejér György, Kállay Ferenc és Jerney János stb. - a történettudományos felderítések korában - a ,,klasszikus ókori Kelet" térségében, Elő-Ázsiában, Mezopotámiában és a Káspi-Kaukázus térkörben keresték a magyarok származásának helyét. Ezután következett az 1848-49-es szabadságharcunk, melyet a kezdeti sikereink miatt porig alázott Habsburg-osztrák birodalmi vezetés, csak orosz katonai beavatkozással tudott leveretni. Utána a szörnyű bosszúállás, majd a 18 éves katonai megszállás alatt előbb Haynau generális terroruralma végezteti ki, vagy veti börtönbe az ország legjobbjait (néhány külföldre menekülőt kivéve), de még ennél is nagyobb mérvű az a bosszúterv, amely a magyar nyelvet akarja megszüntetni és a magyarság származási, valamint történelmi 2 öntudatát végleg megsemmisíteni. Elrendelik a hivatalos kiadványok és az iskolai anyakönyvezés stb. német nyelvű bevezetését, míg az idegen származású kormánymegbízottak, Reguly Antal, Hunfalvy Hunsdorfer Pál, Budenz József és társai a katonai megszállás alatt tartott országra ráerőszakolták az úgynevezett finnugorizmus új tanainak elméletét, mely a magyar népet és nyelvét alacsony rendűnek, primitív származásúnak állítja be, a magyarság eredetét az urali erdők veremlakásaiból indítja el az első évezred (Kr. u.) közepe táján, és ugyanakkor a magyar nép történelmét a külföld felé is barbár és teljesen nomád jellegűnek mutatja be. Ennek a finnugorista elméletnek tudható be, hogy a magyar nép történelmét a külföldi tankönyvekben, enciklopédiákban és szótárakban még ma is barbárnak látjuk megbélyegezve, annak ellenére, hogy az ókori történelem idegen forrásadatai, valamint az új régészeti leletek is ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Most önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy helyes lehetett-e és hasznos volt-e a magyar érdek szempontjából egy olyan elmélet felállítása, melyet az elnyomó és magyargyűlölő osztrák kormány fizetett megbízottai konstruáltak a magyar nyelv kiirtására, a magyar nemzeti öntudat porbasújtására és a magyar függetlenség végleges megszüntetésére? Erre a kérdésre is választ ad ez a könyv, és egyúttal igazolja azt a tényt is, hogy a dél-kaukázusi magyar eredetet hirdető, 1848 előtti magyar történészeink is helyes úton jártak. De éppúgy helyes úton járt Lukácsy Kristóf is, aki örmény kútfők alapján számtalan forrásadattal bizonyította a magyarság dél-kaukázusi eredetét ,,A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei" c. munkájában, melyet 1851-ben a Magyar Tudományos Akadémia elé terjesztett, de könyvét mégis saját magának kellett kiadnia 1870-ben, mert a Magyar Tudományos Akadémia ,,labbancai" már csak a finnugoros nyelvi és történelmi anyag terjesztését tartották fontosnak. És ez a folyamat a kiegyezés után sem szűnt mert, sőt az első világháború után végre függetlenné vált Csonka-Magyarországon is tovább tartott, mert nem magyar származású, vagy érzelmű történészek - élükön Hóman Bálinttal és Szekfű Gyulával - írták a magyar történelmet. Akik egyúttal a mindenáron őstörténelmi bázist kereső a pángermán ,,tudományos" törekvések keresése közben a szabir-szittya múltunkat ködösítették, elferdítették. Nem hallgathatjuk el viszont, hogy a magyar nemzeti eszmét és szellemet elsajátító idegen származású polgáraink közül az idők folyamán nagyon sokan lojális magyarokká váltak és csak kevesen szegődtek közülük idegen zsoldba, ahogyan az 1848-as szabadságharcban is együtt harcoltak a magyar hazáért. A magyarság Keletről való származásának igazolására irányuló törekvések közül a XX. században kiemelkedik Varga Zsigmond sumir-magyar rokonságot bizonyító munkássága, míg az emigrációban Bobula Ida és Badiny Jós Ferenc sumirológusok tevékenysége. A magyar őstörténelemkutatók a külföldi könyvtárak százaiban gyűjtik a bizonyítékokat, akik közül kiemelkedik Padányi Viktor történésznek a honvisszafoglaló magyarság zömének szabir eredetét bizonyító műve, a Dentumagyaria és Götz László az indogermán, indoeurópai és finnugor elméletek csődbejutását bemutató munkássága. Könyvem mintegy csatlakozik Padányi Viktor Dentumagyaria c. művéhez, mely megbízható történelmi forrásadatok alapján, szakszerűen értékeli és állítja fel - a magyarság zömének szabir származását hirdető - elméletét. Könyvem a szabir-magyar népcsoport eredetét, fejlődését, szociális, közgazdasági, művészeti és vallásszemléleti előrehaladását mutatja be, elsősorban a régészeti leletek bizonyítékaira támaszkodva. Munkám - bármilyen gondos kutatás után és megbízható forrásadatok felhasználásával készült is - még sok pótlásra, kiegészítésre szorul, hiszen új utakon járva egy népcsoport mintegy tizenkétezer éves, összefüggő őstörténelmét igyekszik megvilágítani. Ez a könyv nem vallási, politikai, vagy faji irányelvek előmozdításának szolgálatára íródott, hanem a valódi magyar őstörténelem bemutatásának céljából, azzal a reménnyel, hogy az indogermán, indoeurópai és finnugor történelmi és etimológiai elméletek csődbejutása után az ekként fennmaradó légüres tér betöltésére is szolgáltat némi őstörténelmi adatot és kiértékelést. Ha e könyv irányelve, felfogása, anyaga és az anyagfeldolgozás módja merésznek tűnik, az nem annyira a szerző elképzelésének, mint inkább az ókortól kezdődő történetírás - úgy a világ, mint a magyar őstörténelemmel kapcsolatban elkövetett nagymérvű, az új régészeti leletek alapján ma már pontosan kimutatható - tévedéseinek tudható be. Felmerülhet az a kérdés is, hogy helyénvaló-e a módszerem, miszerint a mezolitikumi és neolitikumi (szabir) őstörténelmi eseményeket a későbbi időszakok szabir históriai fejleményeivel egybekapcsolom. Természetesen egyszerűbb és - történelmi szempontból megítélve - elfogadhatóbb lenne az a megoldás, amelyik csak a mezolitikum, vagy neolitikum eseményeit tárgyalná (régészeti leletekre alapozva). De mégis azt a megoldási módszert találom helyénvalóbbnak, amelyik a szabir őstörténelem (magyar szemszögből!) megírását úgy állítja be, hogy a legősibb periódusok eseményeit összeköti a későbbi időszakok szabir vonatkozású történelmével. Az ókori történetírók - különösen a görögök - az ókori népek neveit vagy szándékosan, vagy hanyagságból megváltoztatták (mint például a ,,saka" névből így lett scytha). Nehezíti a helyzetet még az a tény is, hogy a szabirok több évezredes őstörténelmük folyamán különböző ágakra és csoportokra osztódtak és legtöbbször királyukról, fejedelmükről és a törzs vezéréről nevezték el törzsüket, népüket, országukat. Ezek a tények teszik szükségessé a hatalmas területeket megszállva tartó és az idők rengetegébe mélyen visszanyúló gyökerekkel 3 rendelkező, különböző szabir-,,turáni" népcsoportoknak a gyakori összekapcsolását, valamint továbbfejlődésüknek és egymáshoz való viszonyaiknak az előrevetítését a későbbi korokba, mert sokszor csak így világosodnak meg előttünk kellőképpen a korábbi periódusok eseményei. Ekképpen tudjuk meg, hogy a ősszabirok és a tőlük származó népcsoportok gyakran összeköttetésben álltak egymással, amit természetesen a közös - általában ,,turáninak" nevezett - ősnyelv csak megkönnyített. Csak így érthető meg, hogy a szabirok, mint a Tudás Népe miért kaptak annyi megbízást rokon népektől a történelem folyamán birodalmak, országok megszervezésére, háborúk vezetésére. Ennek a hosszú ideig gyakorlatban lévő szokásnak tudható be az a tény is, hogy az utolsó honvisszafoglalásunk után is az akkor már magát magyarnak nevező kárpát-medencei szabir vezetés védelmet nyújtott az ellenségtől szorongatott rokon népcsoportoknak (besenyőknek, jászoknak, kunoknak, stb.). A szabirok őstörténelmének megírására kínálkozott volna még egy másik megoldási forma is, mely az egyes ősrégi szabir települések, városok és régészeti lelőhelyek kronológiai sorrendben feltárt leleteire alapoz, és csak a hozzájuk tartozó szűkebb régiók keretén belül lejátszódó események leírását mutatta volna be. De ez a megoldási mód elszigeteltséget okozott volna, és az általános és összefüggő szabir őstörténelem megírását nagyon megnehezítette volna. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében alkalmazom tehát a jelenlegi módszeremet, és megjegyzem, hogy a fejezetek címe mindenkor megjelöli azt az időszakot, melynek tárgyalása elsődleges feladatom. Szabir őseink a Közel-Keleten előbb csontra, kőre és agyagra vésett mértani motívumokkal, majd kerámiára vésett és festett vallási és kozmológiai szimbólumokkal, valamint rovásírásszerű díszítésekkel üzennek nekünk, késői unokáiknak már az időszámítás előtti 10. évezredtől kezdődően. Majd agyagtáblákon ékírással (melyet l869-ben a tudományos szakirodalom - nem a legszerencsésebben - sumirnak nevezett el) üzenik nekünk, hogy a Napot már ötezer évvel ezelőtt is Napnak mondták és írták őseink, s így a Nap fényességéhez hasonló világossággal oszlatván el azt a feltevést, miszerint őseink a sötét erdők napfénytelen mélységéből származtak volna. Az agyagtáblák bizonyítják azt is, hogy ez az ősi népcsoport az Isten és ember szót is így írta és ejtette ki már akkor. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében viszem az olvasót a Közel-Keletre, messze-messze a Zagros és Taurus hegység vadregényes lankáinak őstelepeire, ahonnan a szabir-magyar őstörténelem - az utolsó jégkorszak utáni emberiség leghosszabb, összefüggő történelme - hol reménységgel, hol keserű kétségbeeséssel, hol páratlan nagy hatalommal, hol megtépázott szétszóródottsággal, hol megbecsüléssel, hol gúnyolódásokkal telített nagy útjára indul