3 db Jane Austen regény: Büszkeség és balítélet + Meggyőző érvek + A Klastrom titka

Büszkeség és balítélet Jane Austen (1775-1817) is vidéki papleány volt, mint a Bronte nővérek. A hampshire-i Steventonban született; Winchesterben halt meg, ott is temették el. Hat teljes regény maradt utána, és néhány töredék. Ennek a viszonylag kicsiny életműnek legismertebb és sok kritikus szerint legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet (1796; megjelent 1813-ban). Mint Austen többi regényét, ezt is emberismeret, fegyelmezett, klasszikus stílus, érett realizmus jellemzi. Nem emlegeti tételesen a történelem nagy mérföldköveit, de a maga korának és körének életéről telibe találó jellemrajzot - nem egy esetben gúnyrajzot - kapunk a fiatal írónő tollából. Regényei - nem úgy, mint a kortársak, a közvetlen elődök művei - viszonylag rövidek, kerülik a kitérőket, célratörően ábrázolják többnyire két-két jellem párhuzamos fejlődését. A Büszkeség és balítélet-ben ez a két jellem: Elizabeth és Darcy, ők a címben jelzett tulajdonságok hordozói, és büszkeségüktől, balítéletüktől csak nagy sokára szabadulnak. Körülöttük sok-sok maradandó figura él a regény lapjain: a partivadász lányos anya, Mrs. Bennet, a szelíd Jane, a kétes jellemű Wickham, a ledér Lydia, a gőgös Lady Catherine, a jámbor Bingley, a problémái elől könyvtárába menekülő Mr. Bennet, és nem utolsósorban a világirodalom egyik legélesebben karikírozott figurája, az üresfejű, szolgalelkű Collins tiszteletes. ....Jane Austenről való ismereteink forrása mindössze némi pletyka, néhány levél, és a könyvei. Ami a pletykát illeti, a maga idejét túlélő pletyka sohasem megvetendő; egy kis átfogalmazással kitűnően megfelel a célunknak. Például: Jane "egyáltalán nem csinos, és nagyon mesterkélt, nem olyan, mit egy tizenkét éves lány... Hane szeszélyes és affektált", mondja unokahúgáról Philadelphia Austen. Aztán Mitfordné, az Austen lányok jó ismerőse, kijelenti, hogy "soha életében nem látott olyan csinos, csacska, affektált, férjvadász pillangót", mint amilyen Jane. Mitfordné ismeretlen barátnője pedig, aki most nála vendégeskedik, azt mondja, hogy ilyen merev, peckes, pedáns, szófukar "aggszűz" még nem élt a világon, s amíg a Büszkeség és balítélet el nem árulta, hogy milyen értékes drágakövet rejt ezt a rideg foglalat, a társaságban annyit se törődtek vele, mint egy piszkavassal vagy egy kandallóellenzővel... Most már egészen más a helyzet - folytatja a derék hölgy -, piszkavasnak ugyan még mindig piszkavas, de olyan piszkavas, amelytől mindenki fél... Nem csoda, hogy rettegnek az olyantól, aki szellemes, aki jellemeket ábrázol, de sohasem beszél!" Meggyőző érvek Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet - csak Anne Elliot nem... Jane Austennek (1775-1817), a hampshire-i regényíró papleánynak hat befejezett regénye maradt ránk, a hat között a Meggyőző érvek az utolsó. Az írónő 1816-ban készült el vele, és hosszas javítgatás, csiszolás után halála előtt néhány hónappal említi unokahúgának, hogy kiadásra kész új regény van a kezében. A regény azonban már csak halála után jelenik meg. A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény. A korábbiak minden erényével bír: magától értetődő otthonossággal mozgunk az írónő életének színterein, a vidéki úriházak szűkre szabott társasági életében, és a nagy- és félvilág divatos találkozóhelyéből józanabbá polgáriasodó, családiaskodó fürdőhelyen, Bathban: elismeréssel szemléljük a néhány jellegzetes gesztusból, elejtett szavakból következetes és teljes jellemmé kerekedő alakok parádéját. Élvezzük Jane Austen humorát, iróniáját, amely talán szelídebb a szokottnál, de éppolyan könyörtelenül ítél és ítéltet. Éppen a korábbi derűs harsányság és éles karikírozó hajlandóság hiánya: és a helyükbe lopódzó elnéző bölcsesség, az ifjúság botlásain, elhamarkodott "balítéletein" túllevő, az önismeret útját már megjárt lélek sokszor fájdalmasan reménytelennek tűnő igyekezete az egyensúly és harmónia megteremtésére - ezek teszik a regényt maradandó élménnyé, s vernek hidat a józanul kritikus 18. századtól a romantika kora felé. "A hősnő, aki nyolc keserű éven át gyötrődik, mert el kellett válnia attól, aki szerette, s akit szeretett, s aztán elismeri, hogy annak, aki elválasztotta őket, bizonyos tekintetben igaza volt, nem mindennapi hősnő az angol regényirodalomban. De hát Jane Austen sem mindennapi író..." (David Daiches) A Klastrom titka Senki nem gondolta volna, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy Catherine Morland hősnőnek született. Vézna, esetlen alakja volt, fakó, színtelen bőre, merev szálú fekete haja és éles vonásai. Kedvelte a fiús játékokat; lelkesebb híve volt a krikettnek, mint a bábuknak; nem lelte kedvét a kertészkedésben; ha virágot szedett, csak a csínytevés öröme vitte rá. Szívesen kalapálta az árva spinét vén billentyűit; nyolcéves korában hát zenére fogták. Egy évig tanult, és nem tudta elviselni; édesanyja pedig megengedte, hogy abbahagyja. Catherine életének legboldogabb napjai közé tartozott az, amelyiken menesztették a zenetanárt. Catherin hangos volt és szertelen, gyűlölte a szobafogságot meg a mosakodást, és semmit a világon annyira nem szeretett, mint ha a ház mögött hengergőzhetett a gyepes domboldalon. Tizenöt éves korában Catherine szépülni kezdett; bodorította a haját, és bálok után sóvárgott; arcbőre javult, arca kitelt, megszínesedett, szemébe több élet költözött, alakjába több tartás. Tizenöt és tizenhét éves kora között hősnőnek készült; elolvasta mindama műveket, amelyeket hősnőknek el kell olvasniuk, hogy emlékezetüket az eseménydús életük hányattatásaiban oly hasznos és megnyugtató idézetekkel vértezhessék fel. Catherine betöltötte tizenhetedik életévét, ám egyetlen szeretetreméltó ifjút sem ismert meg, aki felébreszthette volna szunnyadó érzelmeit. A környéken egyetlen árva gróf, de még báró sem akadt, sem olyan család, amely talált gyermeket nevelt volna - egyetlen ifjú sem, kinek a származását homály borítaná. Catherine atyjának nem volt gyámfia, a község földesurát pedig nem áldotta meg gyermekkel az Ég. Ám ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven család megátalkodottsága sem állhatja az útját. Valaminek történnie kell - és fog is történni, hogy hősnőnk útjába vesse a hőst. Catherine Morland végül mégiscsak eléri az "igaz hősnői magaslatokat"- ennek az útnak szellemes, sok helyütt csipkelődő, az érett írónő valamennyi erényéréről tanúskodó krónikája ez az 1803-ban írt, de csak Jane Austin halála után, 1818-ban megjelent bájos regény; Catherine Morland pedig méltó társa a többi Austen-hősnőnek, Elizabeth Bennetnek, Emma Woodhous-nak, Fanny Price-nak, a Dashwood nővéreknek és Anne Elliotnak.