Amelia Nagoski - Emily Nagoski
Érzelmi kiégés
Bevezetés
Ez a könyv azoknak a nőknek szól, akik érezték már úgy, hogy
a napi feladatok túlterheltté és kimerültté teszik őket, mégis azt gondolták,
hogy mindaz, amit tesznek, nem „elég”. Vagyis ez a könyv minden nőnek szól,
akit csak ismerünk – önmagunkat is beleértve.
Rengetegszer hallhattad már a szokásos tanácsokat:
testmozgás, zöld smoothie-k, együttérzés önmagaddal, felnőtt színezők,
mindfulness, habfürdő, hála… Valószínűleg sok mindent kipróbáltál már. Mint
ahogy mi is. És ezek a dolgok néha segítenek is, legalábbis egy ideig. De aztán
a gyerekeknek gondjai vannak az iskolában, vagy a párunknak támogatásra van
szüksége egy nehéz időszakban, esetleg új munkahelyi projekt pottyan az
ölünkbe, és azt gondoljuk, hogy jó, amint ezt befejeztem, nekilátok az
öngondoskodásnak.
Nem az a gond, hogy a nők nem próbálkoznak. Éppen
ellenkezőleg, állandóan próbálkozunk, hogy mindent megtegyünk és mindazok
legyünk, amit mindenki elvár tőlünk. És bármit készek vagyunk kipróbálni –
bármilyen zöld smoothie-t, bármilyen légzőgyakorlatot, bármilyen felnőtt
színezőt vagy fürdőbombát, bármilyen elvonulást vagy nyaralást, amit csak be
tudunk illeszteni az időnkbe –, hogy azzá válhassunk, akinek az elvárások
alapján a munkahelyünkön, a családunkban és a világunkban lennünk kell.
Megpróbáljuk felvenni az oxigénmaszkunkat, mielőtt segítenénk másoknak. És
akkor jön egy újabb problémás gyerek, egy szörnyű főnök vagy egy nehéz félév.
Nem az a gond, hogy nem próbálkozunk. Még csak nem is az a
gond, hogy ne tudnánk, mit tegyünk. A probléma az, hogy a világ a
„jóllétet” egy újabb céllá változtatta, amire mindenkinek törekednie „kellene”,
de amit csak azok tudnak elérni, akiknek rendelkezésükre áll elegendő pénz,
idő, egy dada, egy jacht és Oprah telefonszáma.
Ez a könyv tehát más lesz, mint bármi más, amit a kiégésről
olvashatsz. Ki fogjuk találni, a te életedben hogyan jelenhetne meg a jóllét,
és szembenézünk azokkal az akadályokkal, amelyek közted és a jólléted között
állnak. Ezeket az akadályokat megfelelő kontextusba helyezzük, mintha egy
térkép tájékozódási pontjai lennének, hogy megtaláljuk az utat körülöttük,
felettük és rajtuk keresztül – néha pedig egyszerűen csak cafatokra robbantjuk
őket.
Tudományosan.
Kik vagyunk, és miért írtuk meg ezt a könyvet?
Emily egészségnevelő, van egy PhD-fokozata és egy, a New
York Times bestsellerlistáját is megjárt könyve (Úgy, ahogy vagy – Az önfeledt
szexualitás pszichológiája). Amikor a könyvet népszerűsítve az országot járta,
az olvasók azt mondták neki, hogy nem is a szexről szóló részek voltak számukra
a leginkább meghatározók, hanem azok a fejezetek, amelyek a stresszt és az
érzelmek feldolgozását vizsgálták.
Amikor Emily ezt elmondta ikertestvérének, a karvezető
Ameliának, ő olyan meglepetten nézett rá, mintha ez nyilvánvaló lenne.
– Hát persze! Senki sem tanít meg minket arra, hogyan
érezzük az érzéseinket. A fenébe is, engem tanítottak rá. Minden
konzervatóriumot végzett zenész megtanulja, hogy a színpadon énekelve vagy a
pódiumon állva érezni kell az érzéseket. De ez nem jelentette azt, hogy tudtam
volna, hogyan kell ezt a való világban is megtenni. És amikor végre
megtanultam, az valószínűleg megmentette az életemet – mondta. Majd még
hozzátette: – Kétszer is.
Emily pedig, amikor felidézte, milyen érzés volt látni a
kórházi köpenyben síró nővérét, azt mondta:
– Könyvet kellene írnunk erről.
Amelia egyetértett vele:
– Egy ilyen könyv sokkal jobbá tette volna az életemet.
Ez az a könyv.
Sokkal több lett belőle egy stresszről szóló könyvnél.
Mindenekelőtt ez egy könyv a kapcsolatokról. Mi, emberek nem arra születtünk,
hogy egyedül vigyünk véghez nagy dolgokat, hanem arra, hogy együtt dolgozzunk.
Erről írtunk, és pontosan így írtuk meg.
AZ OK: AZ ÉRZELMI KIMERÜLTSÉG
Amikor nőknek meséltünk arról, hogy könyvet írunk Érzelmi
kiégés címmel, senki sem kérdezte meg, mi az a kiégés. (Leginkább azt
kérdezték: „Megjelent már? Elolvashatom?”) Mindannyian ösztönösen érezzük, mi
az a „kiégés”; tudjuk, milyen érzéseket okoz a testünkben, és miként omlanak
össze a szorításában az érzelmeink. De amikor 1975-ben Herbert Freudenberger
először alkotta meg szakkifejezésként, a „kiégést” három összetevővel határozta
meg:
1. érzelmi kimerültség – a túl sok és túl hosszú ideig tartó törődésből eredő
fáradtság;
2. deperszonalizáció – az empátia, a
törődés és az együttérzés kimerülése; és
3. csökkentett teljesítményérzet- a hiábavalóság leküzdhetetlen érzése: az az érzés, hogy
bármit tesz is az ember, az nem változtat semmin.
És most fogalmazzunk nagyon finoman: a kiégés igen
elterjedt. Az amerikai tanárok húsz-harminc százalékának kiégési szintje
közepesen magas vagy magas. Hasonló arányt találunk az egyetemi oktatók és a
nemzetközi humanitárius segélyszervezetek munkatársai körében is. Az
egészségügyi szakemberek között a kiégettek aránya akár 52%-os is lehet.
A kiégéssel kapcsolatos kutatások szinte mindegyike a szakmai kiégéssel
foglalkozik – különösen az „embereken segítő embereknél”, például a tanároknál
és az ápolóknál –, de egyre több kutatás foglalkozik a „szülői kiégéssel”
is.
Az eredeti megfogalmazás óta eltelt negyven év során végzett
kutatások azt találták, hogy a kiégés első eleme, az érzelmi kimerültség az,
amely a legerősebben összefügg az egészségünkre, kapcsolatainkra és munkánkra
gyakorolt negatív hatásokkal – különösen a nők esetében.
De pontosan mi is az az „érzelem”, és hogyan merítjük ki?
Az érzelmek a legalapvetőbb szinten neurokémiai anyagok
felszabadulását jelentik az agyban, valamilyen ingerre adott válaszul. Ha
meglátod a szoba túlsó végében azt a személyt, aki tetszik neked, az agyadban
egy csomó vegyi anyag szabadul fel, és ez élettani változások sorozatát indítja
el – a szíved gyorsabban ver, a hormonszinted megváltozik, és remegni kezd a
gyomrod. Mély levegőt veszel és felsóhajtasz. Megváltozik az arckifejezésed is;
talán elpirulsz; még a hangszíned is melegebbé válik. Gondolataid a vonzalmad
tárgyára vonatkozó emlékekre és a jövőről szőtt álmokra terelődnek, és hirtelen
erős késztetést érzel arra, hogy átvágj a szobán, és köszönj az illetőnek.
A tested szinte valamennyi rendszere reagál arra a kémiai és elektromos
eseménysorozatra, amelyet a személy látványa vált ki.
Ez az érzelem. Automatikus és azonnali. Mindenhol
tapasztalhatod, és mindenre hatással van. És folyamatos – egyszerre sokféle
érzelmet érzünk, akár még egyetlen ingerre adott válaszként is. Talán
késztetést érzel arra, hogy közeledj a személyhez, aki tetszik, ugyanakkor
késztetést érzel arra is, hogy elfordulj és úgy tégy, mintha észre sem vetted
volna.
Ha magukra hagyjuk őket, az érzelmek – ezek az ingerre adott
azonnali, egész testet érintő reakciók – maguktól meg is szűnnek. Figyelmed a
szerelmedről valami más témára terelődik, és a rajongás hullámai elcsitulnak,
legalábbis addig, amíg az a különleges valaki újra fel nem bukkan a
látóteredben vagy a gondolataidban. Ugyanez vonatkozik arra a hirtelen
fájdalomra, amit akkor érzel, ha valaki kegyetlenül bánik veled, vagy ha undort
érzel egy kellemetlen szag miatt. Ezek egyszerűen elmúlnak.
Röviden megfogalmazva az érzelmek alagutak. Ha végigmész
rajtuk, a végüknél feldereng a fény.
A kimerülés akkor következik be, amikor megrekedünk egy
érzelemben.
Talán csak azért rekedünk meg benne, mert folyamatosan az
érzelmeket aktiváló helyzeteknek vagyunk kitéve – rajongásunk tárgya ott van
velünk egész nap, minden egyes nap, még ha csak gondolatban is, és így a saját
vágyakozásunk csapdájába esünk. Vagy nap mint nap visszatérünk a stresszes
munkahelyünkre. Nem csoda, hogy a „segítő szakmák” olyan kimerítőek – egész nap
rászorulókkal kell dolgoznod. Nem csoda, hogy szülőnek lenni olyan kimerítő –
ha egyszer szülő lettél, örökre az maradsz. Mindig az alagútban haladsz.
Néha azért rekedünk meg, mert nem találjuk az utat.
A legbonyolultabb érzések – düh, gyász, kétségbeesés, tehetetlenség –
túlságosan is veszélyesek lehetnek ahhoz, hogy egyedül jussunk túl rajtuk.
Eltévedünk, és szükségünk van egy másik személy szeretetteljes jelenlétére,
valakire, aki segít meglelni az utat.
És néha azért rekedünk meg, mert csapdába esünk egy olyan helyen,
ahol nem tudunk szabadon előrehaladni az alagútban.
Sokan közülünk éppen így estek csapdába, azon probléma
miatt, amelyet „Emberi Adakozó Szindrómának” nevezünk.
AZ EMBERI ADAKOZÓ SZINDRÓMA
Down Girl: The Logic of Misogyny (Down Girl:
A nőgyűlölet logikája) című könyvében Kate Manne filozófus egy olyan
rendszert ír le, amelyben az emberek egyik osztályától, attól, amelynek ő a human
givers („emberi adakozók”) nevet adja, elvárják, hogy idejüket, figyelmüket,
szeretetüket és testüket készségesen és békésen bocsássák a human beings
(„emberi lények”) elnevezésű másik osztály rendelkezésére. E kifejezésekből az
következik, hogy az emberi lényeknek erkölcsi kötelességük, hogy megéljék vagy kifejezzék
emberségüket, míg az emberi adakozóknak erkölcsi kötelességük, hogy
emberségüket az emberi lényeknek adják. Találd ki, hogy a kettő közül melyik a
nő!
A mindennapi életben bonyolultabb és finomabb a
dinamika, de képzeljünk el egy karikatúraváltozatot: az emberi adakozók az
emberi lények „figyelmes, szerető alárendeltjei”. Az adakozók szerepe az, hogy
teljes emberségüket átadják a lényeknek, hogy a lények megélhessék teljes
emberségüket. Az adakozóktól elvárják, hogy lemondjanak minden erőforrásról
vagy hatalomról, amelyhez esetlegesen hozzájutnak – a munkájukról, a
szeretetükről, a testükről. Ezek a lényekhez tartoznak.
Az emberi adakozóknak mindenkor szépnek, boldognak,
nyugodtnak, nagylelkűnek kell lenniük, olyanoknak, akik odafigyelnek mások
szükségleteire, ami azt jelenti, hogy soha nem lehetnek csúnyák, dühösek,
feldúltak, ambiciózusak vagy olyanok, akik a saját szükségleteiket tartják szem
előtt. Az adakozóknak semmire sem lehet szükségük. Ha kérni, vagy ne adj isten követelni
merészelnek valamit, azzal megsértik adakozói szerepüket, és büntetést
kaphatnak. És ha az adakozó nem adja át engedelmesen és kedvesen, amit egy lény
kér, azért is megbüntethetik, megszégyeníthetik, vagy akár meg is
semmisíthetik.
Készakarva sem tudtunk volna olyan rendszert tervezni, amely
ennél hatékonyabban idéz elő kiégést a társadalom felénél.
Érzelmi kimerülés akkor következik be, amikor megrekedünk
egy érzelemben, és nem tudunk átjutni az alagúton. Az Emberi Adakozó
Szindrómában az adakozó senkinek sem okozhat kellemetlenséget olyan zavaros
dolgokkal, mint az érzelmek, így az adakozók csapdába esnek egy olyan
helyzetben, amelyben nem tudnak szabadon áthaladni az alagúton. Még az is
lehet, hogy büntetést kapnának érte.
A tested az önfenntartó ösztönből fakadóan valamilyen
szinten tudja, hogy az Emberi Adakozó Szindróma lassan elpusztít. Ezért
próbálkozol folyton a mindfulnesszel, a zöld smoothie-kkal és az öngondoskodási
trendekkel. Csakhogy ez az önfenntartó ösztön egy olyan szindróma ellen küzd,
amely váltig állítja, hogy az önfenntartás önző dolog, így az erre irányuló
erőfeszítéseid akár még ronthatnak is a helyzeten, még több büntetést váltva ki
a világ vagy saját magad részéről, mert hát hogy merészeled?
Az Emberi Adakozó Szindróma közös betegségünk.
A könyv pedig, amelyet olvasol, a receptünk.
A könyv felépítése
A könyvet három részre osztottuk. Az I. rész az Amit
magaddal viszel.
A Csillagok háborúja V. epizódjában (A Birodalom
visszavág) Luke Skywalker egy vészjósló barlangra bukkan. Rettegve néz a
bejárat felé, és megkérdezi a mesterét, Yodát:
– Mi van ott?
Yoda azt válaszolja:
– Csak amit magaddal viszel.
A könyv e kezdő szakasza három belső erőforrást mutat
be, amelyeket hősnőkként magunkkal viszünk utunk során: a stresszválasz
ciklust, a „felügyelőt” (a frusztráció érzését irányító agyi mechanizmust) és
az életben teremtett értelmet. Az utóbbit gyakran – és tévesen – úgy értik,
mint „azt, amit az alagút végén találunk”, pedig ez nem így van. Az életben
teremtett értelem az, amiért átmegyünk az alagúton, függetlenül attól, hogy mit
találunk a túlsó végén. (Spoilerveszély: az életben teremtett értelem jót tesz
nekünk.)
Ezzel elérkeztünk Az igazi ellenség című II. részhez.
A cím Az éhezők viadalára utal: a történet szerint a
fiatal lányt, Katniss Everdeent egy disztópikus jövőbeli kormány arra
kényszeríti, hogy részt vegyen egy „játékban”, amelyben más gyerekeket kell
megölnie.
A mentora azt mondja neki: „Ne feledd, ki az igazi
ellenség.” Nem azok az emberek, akiket a kormány parancsára meg kell ölnie, és
akik őt próbálják megölni. Az igazi ellenség a kormány, amelyik az egész
rendszert létrehozta.
Kitalálod, hogy ebben a könyvben mi az ellenség?
[Baljóslatú zene…] A patriarchátus! Uhh!
A nőknek szóló önsegítő könyvek többsége kihagyja ezt a
fejezetet, és inkább csak azokat a dolgokat tárgyalja, amelyek az olvasó ellenőrzése
alatt állnak, de ez olyan, mintha megtanítanánk valakinek, mi a legjobb nyerő
stratégia egy játékban, de azt nem említenénk meg, hogy a játékot manipulálják.
Szerencsére ha megértjük, hogyan manipulálják a játékot, elkezdhetünk végre a
saját szabályaink szerint játszani.
Aztán ott a III. rész – az izgalmas befejezés –, az
„igazi ellenségek” ellen vívott győztes harc tudománya. Kiderül, hogy vannak
konkrét dolgok, amelyeket minden egyes nap megtehetünk azért, hogy
felülkerekedjünk, és legyőzzük az ellenséget.
Ennek a résznek Fény fel, fény le a címe.
Az eredeti Karate kölyök filmben Mr. Miyagi úgy tanítja
Danny LaRussót karatézni, hogy az autóját fényezteti vele. „Fény fel” – mondja
Mr. Miyagi, miközben a tenyerét az óramutató járásával megegyező irányban
forgatja. „Fény le” – mondja, miközben a másik tenyerét az óramutató járásával
ellentétesen forgatja, majd hozzáteszi: „És lélegezz”. Dannyvel ezután
lecsiszoltatja a teraszt, lefesteti a kerítést, és végül a házat is.
Miért jók ezek az ismétlődő, hétköznapi feladatok?
Azért, mert a hétköznapi feladatok elvégzésében ott
rejtőznek azok a védekező mozdulatok, amelyek segítenek elég erőssé válni
ahhoz, hogy megvédjük magunkat és azokat, akiket szeretünk, és hogy békét
kössünk ellenségeinkkel.
A „fény fel, fény le” az, ami erősebbé tesz: a
kapcsolat, a pihenés és az együttérzés önmagaddal.
A könyvben két nő történetét követheted nyomon: Julie
egy állami iskola túlterhelt tanárnője, aki ellen idővel fellázad a teste, és
arra kényszeríti, hogy Julie odafigyeljen rá; Sophie pedig mérnök, aki végül
úgy dönt, hogy nem kell alávetnie magát a patriarchátusnak. Mindketten
mozaikok: ahogyan egy film is állóképek ezreiből áll, amelyek összevágva egy
történetet mesélnek el, ők is több tucat valódi nő töredékeiből állnak. Részben
azért használjuk ezt a módszert, hogy megvédjük a valódi nők
személyazonosságát, részben pedig azért, mert ez a két hosszabb történet
hatékonyabban magyarázza el a tudományos elveket, mint a külön képkockák.
A kutatások messze nem képesek az összes nő tapasztalatával foglalkozni,
de reményeink szerint ezek a történetek érzékeltetni tudják, hogy az egyes nők
tapasztalatai egyediek, ugyanakkor egyetemesek is.
Minden fejezet egy Dióhéjban című résszel zárul. Ezek a
részek jól jöhetnek, ha a legjobb barátnőd sírva hív fel telefonon, vagy ha le
akarod rombolni a beszélgetések során felmerülő mítoszokat, illetve
remélhetőleg akkor is eszedbe jutnak majd, ha a gyötrő gondolatok nem hagynak
aludni éjjelente.
Tudomány: néhány figyelmeztetés
A könyvben a tudományt használjuk eszközül, hogy
segítsünk a nőknek jobb életet élni. Különféle tudományterületeket vizsgáltunk,
például az affektív idegtudományt, a pszichofiziológiát, a pozitív
pszichológiát, az etológiát, a játékelméletet, a bioinformatikát és sok mást.
Emiatt muszáj felhívnunk a figyelmet néhány dologra a tudománnyal kapcsolatban.
A tudomány az emberiség eddigi legjobb ötlete.
A tudomány a valóság természetének szisztematikus feltárása, amely az
elképzeléseket kipróbálás útján bizonyítja vagy cáfolja. De fontos megjegyezni,
hogy a tudomány végső soron a tévedés egy speciális módja. Minden tudós arra
törekszik, hogy (a) valamivel kevésbé tévedjen, mint a korábbi tudósok,
azáltal, hogy bebizonyítja valami igaznak hitt dologról, hogy nem igaz, és (b)
tévedjen, de oly módon, hogy az tesztelhető és bizonyítható legyen, lehetővé
téve a következő tudós számára, hogy valamivel még kevésbé tévedjen.
A kutatás azon új dolgok megismerésének véget nem érő folyamata, amelyek
egy kicsit mindig többet mutatnak nekünk abból, ami igaz, s ezzel óhatatlanul
rávilágítanak arra, mekkorát tévedtünk korábban – és ez soha nem „zárul le”.
Tehát valahányszor olyan címeket olvasol, hogy „Egy új tanulmány kimutatta…”
vagy „A legújabb kutatások szerint…”, akkor legyél szkeptikus!
A tanulmány nem egyenlő a bizonyítékkal. Az Érzelmi kiégésben olyan
gondolatokat igyekeztünk felhasználni, amelyek évtizedek óta helytállónak
tűnnek, és amelyeket többféle módon megerősítettek. A tudomány azonban nem
a tökéletes igazságot kínálja, csak az elérhető legjobb igazságot.
A tudomány – bizonyos értelemben – nem egzakt tudomány.
Egy második figyelmeztetés: a társadalomtudományi
kutatásokat általában sok ember mérésével és a velük kapott eredmények
átlagolásával végzik, mivel az emberek különbözőek. Csak mert valami igaz az
emberek egy csoportjára – például, hogy az amerikai nők átlagosan 162
centiméter magasak –, az nem jelenti azt, hogy ugyanez igaz az adott
csoport bármelyik konkrét tagjára is. Tehát ha találkozol egy amerikai nővel,
aki nem 162 centiméter magas, akkor nincs vele semmi baj, csak eltér az
átlagtól. És a tudománnyal sincs semmi baj; igaz, hogy a nők átlagosan
162 centiméter magasak, de ez semmit sem árul el arról a bizonyos nőről,
akivel éppen találkozunk. Ha tehát ebben a könyvben olyan tudományos
eredményekről olvasol, amelyek a „nőkre” vonatkoznak, rád azonban nem, az nem
jelenti azt, hogy a tudomány téves lenne, de azt sem jelenti, hogy valami baj
lenne veled. Az emberek különbözőek, és változnak. A tudomány messze nem elég
pontos eszköz ahhoz, hogy szólni tudjon minden egyes nő helyzetéről.
Egy harmadik figyelmeztetés: a tudomány gyakran igen
költséges, és hogy ki fizet érte, az befolyásolhatja az eredményt és azt is,
hogy a kapott eredményeket közzéteszik-e, vagy sem. Bármennyire is lelkesedünk
a bizonyítékokon alapuló módszerekért, fontos észben tartanunk, honnan is
származnak azok a bizonyítékok, és miért nem látunk ellentétes eredményeket.
A tudománynak van egy negyedik, sajátos korlátja is,
amelyet mindenképpen érdemes megemlíteni egy nőkről szóló könyvben. Amikor egy
tanulmány azt írja, hogy „nőket” vizsgált, az szinte mindig azt jelenti, hogy a
szerzők által vizsgált emberek olyan testbe születtek, amely láttán a felnőttek
azt mondták: „Kislány!”, majd az illetők lányként nőttek fel, és olyan felnőtté
váltak, akik jól érezték magukat a „nő” pszichológiai identitásában és
társadalmi szerepében. Rengeteg olyan ember van azonban, aki nőként tekint
magára, de a fentiek közül legalább egy dolog nem igaz rá, és rengeteg olyan ember
is van, aki nem nőként tekint magára, pedig a fentiek közül egy vagy több dolog
igaz rá. Amikor ebben a könyvben a „nő” szót használjuk, többnyire „magukra
nőként tekintő személyekre” gondolunk, de fontos megjegyezni, hogy a tudományos
eredmények ismertetésekor a születéskor nőként azonosított és nőként
nevelkedett nőkre kell szorítkoznunk, mivel általában őket vizsgálták.
(Sajnáljuk.)
Tehát. Igyekszünk minél tudományosabbak lenni, de tisztában
vagyunk ennek korlátaival is.
Itt jön a képbe a művészet.
Amint a sci-fi-író Cassandra Clare fogalmaz: „A fikció
igazság, még ha nem is tény.” Erre való a történetmesélés, sőt kutatások
szerint a tudomány könnyebben megérthető a történeteken keresztül! Ezért aztán
az idegtudomány és a bioinformatika mellett szót ejtünk majd Disney-hősnőkről,
sci-fi disztópiákról, popzenéről és sok másról is, ugyanis a történet oda is
eljut, ahová a tudomány nem képes.
A bagoly és a sajt
Íme egy valódi kutatás, amelyet valódi tudósok valóban
elvégeztek:
A résztvevőknek labirintusokat adtak – csak papírra
rajzolt vonalakat –, és azt mondták nekik, a céljuk az, hogy a rajzolt
egeret eljuttassák a labirintus egyik oldaláról a másikra. A labirintus
egyik változatában egy rajzolt bagoly figyelt az oldal tetején, és az egérre vadászott.
Egy másik változatban a célban egy falat sajt várta az egeret.
Melyik csoport jutott végig gyorsabban az útvesztőn: azok,
akik a sajt felé haladtak, vagy azok, akik a bagoly elől menekültek?
A sajtos csoport nyert. A résztvevők több
labirintust teljesítettek és gyorsabban haladtak, amikor a képzeletük a darabka
rajzolt sajt minimális jutalma felé hajtotta őket, mint amikor egy olyan
minimális, de kellemetlen állapot elől menekültek, mint a rajzolt bagoly
fenyegetése.
Jobban belegondolva, ez tökéletesen érthető. Ha egy konkrét,
kívánt cél felé haladsz, akkor a figyelmed és az energiáid arra az egyetlen
eredményre összpontosítod. Ha viszont egy fenyegető dolog elől igyekszel minél
távolabbra kerülni, akkor kevésbé számít, hogy hová jutsz, a lényeg, hogy
védett helyen legyél.
A történet tanulsága egyszerű: akkor leszünk
eredményesebbek, ha van egy pozitív célunk, amely felé haladunk, nem pedig
akkor, amikor egy negatív állapottól próbálunk távolodni. Ha utáljuk, ahol
vagyunk, az ösztönünk gyakran azt súgja, hogy céltalanul meneküljünk a
jelenlegi körülményeink baglya elől, noha lehet, hogy ahová így jutunk, az nem
lesz sokkal jobb, mint ahonnan elindultunk. Szükségünk van tehát valami pozitív
dologra, amely felé haladhatunk. Szükségünk van a sajtra.
Az Érzelmi kiégés „sajtja” nem csak az, hogy a segítségével
kevésbé fogod magad túlterheltnek és kimerültnek érezni, vagy hogy nem aggódsz
majd azon, vajon „elég” vagy-e. A sajt az, hogy hatalmasodni fogsz; hogy
elég erősnek érzed majd magad ahhoz, hogy megbirkózz minden bagollyal,
labirintussal és bármi mással, amit a világ az utadba állít.
Mi ezt ígérjük: akár a kétségbeesés gödrében vergődsz a
kiutat kutatva, akár remekül érzed magad és olyan eszközöket keresel, amelyek
még hatalmasabbá tehetnek, ez a könyv a hasznodra fog válni. Megismerheted a
tudományos eredményeket, amelyek azt igazolják, hogy normális vagy, és nem vagy
egyedül. Olyan, bizonyítékokon alapuló módszereket kínálunk, amelyek segítenek
a küzdelmeidben, és amelyeket megoszthatsz a szeretteiddel, amikor ők kerülnek
nehéz helyzetbe. Bemutatunk néhány tudományos eredményt, amelyek megcáfolnak
egy csomó dolgot, amit eddig közismert ténynek gondoltál. Inspirálni fogunk, és
megtanítunk arra, hogyan teremts pozitív változásokat a saját életedben és
azokéban, akiket szeretsz.
A könyv megírása számunkra lehetővé tette mindezt –
megmutatta, hogy normálisak vagyunk és nem vagyunk egyedül, fontos készségekre
tanított meg bennünket, amelyeket felhasználhatunk, ha küszködünk, felnyitotta
a szemünket és erőt adott. Ez máris megváltoztatta az életünket, és úgy
gondoljuk, hogy a tiedet is meg fogja változtatni.
