Ashley Poston

Hét év távolság

Amikor először sétáltam be a 34. utcán álló épület íves kőkapuján, és vitettem fel magam a krómszínű lifttel a hetedik emeletre, rögtön érzékeltem, hogy a Strauss & Adder nem egy szokványos kiadó. Még jobban felerősödött ez az érzés, amint szétnyílt előttem az ajtó, és betoppantam egy fehér polcokkal szegélyezett szűkös előtérbe, ahol az általuk kiadott vagy egyszerűen csak kedvelt könyveket sorakoztatták fel. A kopott bőrfotelek pedig arra csábítottak, hogy a párnáik közé süppedve felcsapjak egy regényt, s elmerüljek a szavak rengetegében.
A Strauss & Adder kicsi, de befolyásos kiadónak számított New Yorkban. Felnőtteknek szóló regényeket, emlékiratokat és életmód-tanácsadó könyveket adott ki; utóbbiak között egyaránt szerepelt önsegítő technika, receptgyűjtemény és útikalauz. Ha valaki családias hangulatú éttermet keresett egy távoli országban, megérte a Strauss & Adder kalapácsszimbólumára vadásznia, mivel a kiadónk idegen városok legeldugottabb zugaiban is tudott ajánlani valamit.
Máshol is intézhettem volna médiával kapcsolatos ügyeket – talán jobb fizetéssel is –, de, mondjuk, egy nagy tech- vagy PR-cég posványában nem kaptam volna útikönyveket ajándékba. Volt valami biztonságot nyújtó és szívmelengető abban, ahogy az ember nap mint nap átsétál azon az előtéren, amelyben Rómáról, Bangkokról és az Antarktiszról szóló könyvek kínálják magukat, s a régi papír szaga úgy lengi be a helyiséget, mint holmi áruházi illatosító. Nem dédelgettem írói ábrándokat, azonban delejes erővel hatott rám, hogy egy rég halott vagy elfeledett idegenvezető ősi katedrálisokról és múltba vesző istenek oltárairól mesél. Imádtam, hogy egy könyv, egy történet, a megfelelő sorrendben összerakott szavak láncolata nosztalgiát ébreszt bennem olyan helyek iránt, ahol soha nem is jártam, emberek iránt, akikkel sosem találkoztam.
A sugárzóan fehér és tiszta iroda nyitott, egybefüggő térben helyezkedett el, falai mentén a padlótól a mennyezetig érő könyvszekrények nyújtózkodtak. Mindenki egy félmagas fallal leválasztott kis fülkében ült, és színes csecsebecsékkel tette otthonossá a zugát: műalkotásokkal, parányi figurákkal, kedvenc könyvekkel. Az én asztalom volt a legközelebb a főnököm irodájához. A magasabb beosztásúak teljesen leválasztott, üvegajtós irodákat kaptak, de az átlátszó bejárat is több magánszférát biztosított a fülkéknél. Nekem például a szemközt ülő Juliette sirámait kellett hallgatnom a tíz hónapja tartó szerelmi kálváriájáról azzal a Rob nevű Rómeóval, akivel hol szétmentek, hol összejöttek. (A Rohadékkal.)
Az viszont legalább tisztán látszott az elegáns üvegajtókon keresztül, hogy hétfő délután kettőkor a fejesek tekintete is ugyanúgy a semmibe réved, mint a miénk.
Mégis maradtunk, mert a könyvek szeretete ott tartott minket.
Mire Fiona visszatért a kiadóba, már szétküldtem pár kérdéssort interjúkhoz.
– Fantasztikus volt a desszert! – áradozott, miközben odajött visszaadni a hitelkártyámat. Akárcsak a grafikuscsapat többi tagja, ő is az emelet egyik komor, pókhálókkal teleszőtt sarkában dolgozott, ahová az igazgatók az elvarázsolt művészlelkeket száműzték. Arrafelé olyan sötét volt, hogy már legalább három grafikust D-vitamin-kúrára fogtak. – Na és a séf!
– Kár, hogy lemaradtam róla – sajnálkoztam.
Fiona vállat vont, és a kezembe nyomta a kártyát.
– Igazából nem maradtál le róla teljesen.
Megdermedtem. A férfi azzal az erős kézzel. A meleg, kemény mellkas.
– Ő… volt az?
– Naná! Igazi kincs! Cukipofa… Tényleg, sikerült kiszabadítanod a szerződet a reptér poklából?
– Persze – válaszoltam a gondolatok áradatából felszínre bukkanva. – Kételkedtél benne?
Fiona a fejét ingatta.
– Irigyellek.
Értetlenül néztem rá.
– Miért?
– Ha el kell intézned valamit, simán beleveted magad. Azonnal. Habozás nélkül. Szerintem Drew is ezért imád – tette hozzá kicsit halkabban. – Az én káoszomhoz képest te egy két lábon járó Excel-táblázat vagy.
– Csak tudom, mit hogyan akarok – vágtam rá, mire Fiona tovább sorolta, mi mindenről maradtam le az étteremben. Többek között arról, hogy a séfet a Faux Kiadótól is megkereste valaki (Drew tippje szerint Parker Daniels), valamint a Simon & Schustertől, illetve a HarperCollinstól és a Macmillan egy-egy alkiadójától. Nem kizárt, hogy még hosszabb a sor.
Halkan füttyentettem.
– Drew-nak fel kell kötnie a gatyát!
– Tudom. Alig várom, hogy elkezdjen ezen pörögni – közölte Fiona szenvtelen arccal. A csuklóján lévő okosórára pillantott, és felnyögött. – Cammogok vissza a barlangomba. Egy film este? Bár nem hinném, hogy lenne kedved egy romantikus komédiához, amelyikben két orgyilkos egymásba szeret.
– Inkább pótoljuk be máskor! Még nem pakoltam ki teljesen. Hol a számla? – Fiona előhalászta a táskájából az éttermi blokkot, és amíg elvonult az emelet sötét, nyirkos részébe, beosontam Rhonda üresen tátongó irodájába a papírdarabbal.
A többi fejesnek – köztük Reginald Straussnak is – családi fotók sorakoztak a falán és az asztalán, nyaralások emlékeivel meg más személyes tárgyakkal egyetemben. Rhonda viszont a könyvbemutatókon megjelent celebek fényképeit rakta ki, vörös szőnyeges jeleneteket, azokra a helyekre pedig, ahol mások az unokáiktól kapott ajándékokat tartották, okleveleket állított. Nyilvánvaló volt, hogy a munkája lett az élete, és valahányszor bementem hozzá, magamat képzeltem a narancssárga székébe, mivel én is hasonló úton jártam.
Egyszer csak kinyílt az üvegajtó, és belibbent Rhonda Adder, akár egy díva.
– Á, Clementine! Boldog pénteket, szokás szerint! – kurjantott vidáman. Fekete nadrágkosztümjében és virágmintás magas sarkújában ezúttal is úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki, vagány, ősz bobfrizuráját egyetlen csat szorította hátra felül.
Amint Rhonda betette valahová a lábát, úgy dominálta le a helyet, ahogy én szerettem volna. Minden tekintet rá szegeződött. Az összes beszélgetés félbeszakadt.
Rhonda Adder briliáns, magával ragadó jelenség volt: marketing- és reklámigazgató, illetve a kiadó egyik vezetője. Anno valami szerény PR-cégnél kezdte a pályafutását a SoHóban, vagyis pletykamagazinokból ollózgatott, és telemarketingesek hívásait fogadta, de most már az iparág legnagyobb neveinek megbízásából tervezett és intézett könyves kampányokat. A könyvmolyok valóságos ikonnak tekintették, mindenki rá akart hasonlítani. Nekem is ő volt a példaképem. Mert annyira egyben volt az élete. Terveket és célokat tűzött ki maga elé, és pontosan tudta, milyen eszközökkel valósíthatja meg azokat.
– Boldog pénteket, Rhonda! Elnézést, hogy így elhúzódott az ebéd – tettem hozzá gyorsan.
Legyintett.
– Semmi probléma. Látom, elrendezted Adair Lynn reptéri balhéját.
– Tényleg rájár a rúd ezen a turnén.
– Ha hazaér, küldjünk neki egy virágcsokrot. – Kihúzta az egyik fiókját, s kiszedett belőle egy csomag csokiba mártott mandulát.
– Meglesz. Fizettem egy ebédet – tettem hozzá, azzal leraktam az asztalra a számlát és a hitelkártyát. Rhonda rájuk szegezte a pillantását, majd az egyik szemöldöke feljebb kúszott. – Drew egy ismeretterjesztő könyvhöz keres szerzőt.
– Aha, értem. Mandulát? – nyújtotta felém a zacskót.
– Köszönöm. – Kivettem egyet, aztán leültem a Rhonda asztala előtti, nyikorgós székre. Elmeséltem, hogy délután podcastinterjúkat egyeztettem, útvonalakat korrigáltam, és könyvesboltokkal tárgyaltam új rendezvényekről. Olajozott gépezetként működtünk együtt mi ketten. Nem véletlenül neveztek a másodparancsnokának – reméltem, hogy egyszer a helyébe léphetek. Mindenki ugyanígy gondolta.
Rhonda elrakta a mandulát, bekapcsolta a számítógépét, én pedig felálltam, hisz mindent átbeszéltünk. Aztán váratlanul mégis megszólalt:
– Láttam, hogy törölted a szabadságigényedet nyár végére. Mi okod van rá?
– Ja, igen. – Próbáltam higgadtan simítgatni a blúzom elején a gyűrődéseket. Mindig nyár végén mentünk külföldre a nagynénémmel, hol Portugáliába, hol Spanyolországba, hol Indiába, Thaiföldre vagy Japánba, az útlevelem lassan megtelt bélyegzőkkel. Amióta beálltam a Strauss & Adderhez, minden évben ugyanazt az egy hetet vettem ki, úgyhogy nem csodáltam Rhonda értetlenkedését. – Arra jutottam, itt hasznosabban tölthetem el az időt, szóval nem megyek.
Soha többé.
A főnököm kétkedve nézett rám.
– Ugye viccelsz? Clementine, egész évben egyetlen napot sem vettél ki!
– Hát igen. Szeretem a munkámat. – Elmosolyodtam, mert igazat mondtam. Szerettem a munkámat, mert elvonta a figyelmemet… mindenről. Ha az előttem tornyosuló feladatokra koncentráltam, nem ébresztett fel a gyász hajnali kettőkor, akárhogy fojtogatott.
– Én is szeretem a munkámat, mégis elmegyek idén a Maldív-szigetekre. Ott kaptam életem legjobb masszázsát… Megadhatom a fickó számát, ha kedved támadna kipróbálni.
Na persze, mintha megengedhetném magamnak. Végül is miután megörököltem a nagynéném lakását, akár el is intézhetném. Erőltetetten elmosolyodtam.
– Jól vagyok, tényleg… de azon a héten jelenik meg a Boston ősszel, és tudod, milyen borzalmasan szőrszálhasogató a szerző. Inkább én intézem a dolgait, nem bízom Juliette-re…
– Clementine! – szakított félbe. – Vedd ki azt a temérdek felhalmozott szabadságot! Azért van!
– De…
– Nem engedem, hogy visszautasítsd.
– Elutazni biztosan nem fogok – közöltem, miközben próbáltam elnyomni a pánikot. – Visszamondtam a jegyeket.
Rhonda metsző tekintettel meredt rám piros szemüvegkerete fölött.
– Akkor két hónapod van kitalálni, hogy mit csinálsz helyette. A fél repertoárunk útikalauzokból áll… vigyél haza egyet! Biztos meghozza a kedvedet. Mindenkinek szüksége van vakációra.
– Nekem aztán nem.
Válaszul ismét felém fordult a forgószékével, és sóhajtva lekapta a szemüvegét, amely egy gyöngysoron lógott a nyakában.
– Jól van. Csukd be az ajtót, Clementine!
Jaj, ne! Szótlanul, kicsit tétován engedelmeskedtem. Amikor legutóbb az ajtó becsukására kért, kiderült, hogy ki akarja rúgni a reklámgrafikust. Óvatosan süllyedtem vissza a székbe.
– Valami… baj van?
– Nem. Vagyis de. Illetve ez nem igazán rossz. – Összeillesztette kinyújtott ujjait, és mélyen a szemembe nézett. Sötét szempillaspirállal és annál is sötétebb szemceruzával hangsúlyozta a szemét, ami még karakteresebbé tette. – Ezt titokban kell tartanod, Clementine, amíg el nem jön a megfelelő pillanat.
Kihúztam magam. Valami nagyon jelentős dologról lehet szó. Egy új könyv? Egy celeb visszaemlékezései? Strauss el akarja adni a céget? A HR-es Michael mégis felmond?
– Terveim szerint nyár végén nyugdíjba megyek. Jó kezekben akarom tudni a Strauss és Addert.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Hogy… mit csinálsz? Nyugdíjba mész?
– Igen.
Fogalmam sem volt, mit feleljek erre.
Nem találtam szavakat, amelyekkel kifejezhettem volna a mélységes… szomorúságomat? Csalódottságomat? A Strauss & Adder Rhonda nélkül olyan, mint egy lélek nélküli test… egy könyvek nélküli könyvszekrény. Ő építette fel a céget Strausszal együtt… az utóbbi húsz év összes bestsellerét neki köszönhettük.
És nyugdíjba akar menni?
– Ne nézz így rám! – dorgált ideges nevetéssel. Nem is láttam még idegesnek. Tehát nem hülyéskedett. Komolyan gondolta. – Eleget szolgáltam a kiadót. De csak akkor hagyom el a hajó fedélzetét, ha tudom, hogy nem süllyed el nélkülem. Túl sokat áldoztam az életemből erre a cégre – fűzte hozzá, mert nyilván tudatosult benne, hogy az ő nevét is viseli. – Ezt viszont egyelőre csak te tudod, illetve Strauss, és szeretném, ha ez így is maradna. Elképzelni sem merem, milyen pirájákat vonz majd ide a hír, ha hivatalos lesz.
Kiszáradt a szám.
– Aha… értem.
– Szeretném, ha ezen a nyáron te felügyelnéd a projektek és szerződéskötések zömét, aztán meglátjuk, hogy boldogulsz. Ezalatt én is részt veszek a megbeszéléseken; tekintsük ezt afféle főpróbának.
– Látni akarod, hogy tudom-e nélküled intézni az ügyeket?
Zavartan nézett rám, majd felkacagott.
– Jaj, dehogy, édesem! Azt akarom látni, hogy át tudod-e venni a helyemet.
Ha nem ültem volna, biztosan összecsuklik a lábam. Hogy én… átvegyem Rhonda helyét? Csak fél füllel hallgattam dicsérő szavait a szorgalmamról, a példamutató hozzáállásomról, vagy amikor felemlegette, hogy ő is pont ilyen volt az én koromban, és egy ilyen esélyért ölni is képes lett volna annak idején. Hogyan is biztosíthatta volna a jövőt, ha nem ad neki esélyt?
– Vagyis a fél helyemet. Amikor Strausszal elindítottuk a céget, annyira kicsik voltunk, hogy a reklám- és marketingigazgatói poszt mellett a kiadóvezetői szerepet is magamra kellett vennem, de azt az ellenségemnek sem kívánom. Kevesen vannak olyanok, mint én. Téged viszont, a nyári teljesítményed fényében, hajlandó vagyok felterjeszteni a reklámigazgatói posztra. Te dolgozol itt a legrégebben a csapatból, így igazságos… arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen észszerű döntés.
Nem tudtam, mit feleljek.
Mint kiderült, nem is várt reakciót, ugyanis feltette a szemüvegét, és visszafordult a számítógéphez.
– Remélem, most már világos, miért van szükséged a vakációra, mielőtt átveszed a pozíciót… Elküldöm neked a Maldívon dolgozó masszőr nevét.
Tátva maradt a szám. Csak egy nyikkantásra tellett tőlem. Zsongott a fejem a sok információtól.
– Továbbítanád a jövő heti értekezletek listáját? Valami azt súgja, hogy Juliette el fogja felejteni. Már megint.
Ezzel jelezte, hogy távozzak.
Miközben tántorogva felálltam, imádkoztam, hogy kivigyen a lábam az irodából.
– Rögtön küldöm – feleltem, azzal kioldalogtam.
Először megtagadják a kérésemet, hogy bent hagyjam a szabadságomat, aztán Rhonda belengeti, hogy nyugdíjba megy? És az ő helyét vegyem át, ne csak a részleget?
Ez túl sok volt egyszerre.
Az irodafülkém rögtön az ajtajával szemben volt – alig három méterre tőle. Rendezetten, tisztán tartottam. Drew „nyúlcipődobozosnak” hívta az ilyen helyeket, mivel ha kirúgnának, egyetlen dobozban elférne a holmim. Persze nem terveztem semmilyen munkahelyváltást, már hét éve kitartottam – egyszerűen csak irtóztam a limlomtól. Csupán néhány fotót tettem ki, és a saját akvarell-képeslapjaimat a város különböző részeiről, például a Central Park taváról, a Brooklyn Bridge-ről a Dumbo* felől nézve, meg Queens temetőjéről. Illetve kiraktam még William Shakespeare imbolygó fejű figuráját, a Brontë nővérek műveinek gyűjtői díszkiadását, valamint egy dedikált ex librist, de a szerző nevét elfelejtettem, és már nem is tudtam kiolvasni.
Leroskadtam a székemre, zsibbadtan és – évek óta először – kissé tehetetlenül. Nyugdíj… Rhonda visszavonul.
És azt akarja, hogy én vegyem át a helyét.
Összeszorult a mellkasom a félelemtől.
Pár perccel később Juliette – egy törékeny, fehér nő szőke hajfonattal, hatalmas őzikeszemmel, cseresznyepirosra rúzsozott szájjal – visszakullogott a fülkéjébe. Vöröslött a szeme, és szipogott. Jóformán belezuhant a székébe.
– M-m-megint szakítottunk…
Alig hallottam a szavait, mégis gépiesen elővettem egy zsebkendőt az asztalom alól, és átnyújtottam neki.
– Hát ez kemény, csajszi.