A székely arisztokrata származású Ugron Zsolna tízéves volt, amikor családja Kolozsvárról Budapestre költözött.
Jogi diploma után évekig dolgozott televíziók kül- és belpolitikai műsoraiban szerkesztő-riporterként, míg néhány éve újra fel nem fedezte szülőföldjét és bele nem szeretett Gregor Roy Chowdhury-Mikesbe. Gregor édesapja bengáli arisztokrata volt, édesanyja Mikes Katalin grófnő, aki erdélyi gyermekkora után menekült Ausztriába a Ceausescu-rezsim elől. A házaspár két gyermekével jelenleg Zabolán él, ahol a román államtól visszaperelt, ősi Mikes-birtokon igyekszik helyreállítani és szállodaként üzemeltetni a kastély és az uradalom régi épületeit.
„Soha nem gondoltam, hogy valamikor újra Erdélyben fogok élni. Kolozsváron születtem, apai felmenőim több mint hétszáz éven át élték Transsylvaniát. Hol így, hol úgy. Ahogy a történelem hagyta. Legutóbb éppen nem túl jól, de előtte majdnem meseszerűen.”
Életrajzi ihletésű regénye, az Úrilányok Erdélyben, mely néhány hónap alatt meghódította az eladási listákat, 2010. decemberében jelent meg. Második regénye, a Szerelemféltők 2011. novemberében jelent meg.
József Attila-díjas író,
újságíró. 1978-ban született Kolozsváron, Budapesten él.
Báthory Anna története folytatódik...
Az erdélyi fejedelem szenvedélyes, lázadó húga, akinek politikai játszmákkal teli fiatalságát az Erdélyi menyegző című regényéből megismerhettük, most vagyonától és birtokaitól megfosztva vándorol a világban. Hol a lengyel király, hol a nádorrá lett Esterházy Miklós számára hozza a híreket a török portáról vagy a császári udvarból. De nem ő az egyetlen asszony, akinek bűvköréből a nádor nem tud szabadulni. Az ország újraegyesítéséért fáradozó férfi kínzó aggodalommal gondoskodik gyermekei anyjáról, a gyenge idegzetű Nyáry Krisztináról, miközben anyósának, a komoly alkukat kikényszerítő Várday Katának is igyekszik megfelelni. Hogy hatalmát megőrizze és családját is megóvja a változékony történelmi időkben, Esterházy újra és újra Báthory Annához fordul segítségért.
De lehetséges-e önzetlenül támogatni azt a férfit, aki valaha elutasította Anna szerelmét? Meddig képes egy asszony megbocsátani? Hogyan lesz a nagyhatalmú Báthoryak csillagából királyi udvarok kémnője? Hol találhatja meg boldogságát egy magányos, száműzött nő? Gyógyít vagy mérgez a Báthory-gyűrű? Ugron Zsolna korhű regényében, az Úrasszonyok trilógia második kötetében meglepő fordulatokkal teli történetben meséli tovább hősnői s hősei sorsának beteljesedését.
Úrasszonyok-trilógia
Lánysorsok, asszonysorsok a magyar történelem egyik legviharosabb századában. Az Úrasszonyok-trilógia esendő hősnői árulások, intrikák, összeesküvések és kényszerházasságok hálójában élnek, szeretnek, harcolnak. Dinasztiák süllyednek el és születnek, országok sorsa fordul szoknyák suhogásán a szinte filmszerűen részletes, tizenhetedik századi díszletek között.
1. kötet Erdélyi menyegző
1608. november, Kolozsvár. A város Báthory Anna esküvőjére készülődik. A fejedelem tizennégy éves húgát családjának és kötelességeinek tiszteletére nevelték. Engedelmes araként vagy lázadó özvegyként teljesíti be sorsát? Hogyan boldogul a három részre szakadt ország politikai játszmái közepette egy fiatal lány a hatalommal bíró férfiak vágyaival, érdekeivel és kapzsiságával?
Szerelmes fiatalasszony vagy „ördög, gyilkos kurva”, ahogy az új fejedelem nevezi? A tizenhetedik század eleji Erdély és Magyarország a politikai intrikák, az állandó háborúskodás világa, ahol hitviták, árulások és érdekházasságok döntik el országrészek sorsát. A végvárakban, az ostromlott falak mögött csodás jelenésekről, családi átkokról, mérgezésekről és testvérszerelemről suttognak.
Ugron Zsolna első történelmi regényében a magyar történelem egyik leghírhedtebb, legtitokzatosabb nőalakját, a bűbájos boszorkányt, Báthory Annát kelti életre. A körülrajongott és gyűlölt Báthoryak világát, amelyben árulások, parancsszóra elhált szerelmek és politikai gyilkosságok közepette egy asszony boldog akart lenni.
A trilógia történelmi háttere
A hírhedt Báthoryak tündöklésének utolsó éveiben, a tizenhetedik század legelején kezdődik az Úrasszonyok-trilógia. Az Erdélyi menyegző tündöklő, még szinte gyerek testvérpárja a nagy dinasztia utolsó sarjai közül való. Nagyapjuk a nagy Báthory István, erdélyi fejdelem és lengyel király testvére volt, örökbefogadó gyámapjuk Magyarország országbírája. Nagynénjük a három részre szakadt ország legnagyobb birtokosa, gazdagabb a királynál. Báthory Gábor tizennyolc évesen lett Erdély fejedelme, 1608-ban.
„Erdély ki volt rabolva, fel volt égetve. Budán a török ült, a magyar korona a Habsburg császár fején volt, Erdélyben a szultán diktált.
A sztambuli fényes portán rosszallóan fogadták, mikor keresztény császárok a jó adófizető Erdélyt maguknak követelték és az oszmán birodalom nyugati széle felé nyújtózkodtak. Ha a német haddal jött, a tatár is sereggel. A császáriak prédáltak és zsákmányoltak, a szultán hadai még foglyokat is raboltak, csordákban hajtották az embereket az oszmán birodalom feneketlen gyomrába. A havasalföldi vajda is be-betört Erdélybe – hol a fejedelmet, hol annak ellenségeit szolgálta. A hajdúk: a felfegyverzett marhahajcsárok több tízezres regimentje annak a zsoldjába szegődött, akitől többet remélt. Az ország üres volt, az emberek éhesek és elgyötörtek.
Bocskai István megkötötte ugyan a békét, de hogy aki utána jön, meg tudja-e tartani, esetleg odaadja-e majd az osztrák császárnak vagy a szultánnak? Avagy teszik-e Erdély fejedelmének fejére végül a magyar koronát? – mindez még ott billegett kardhegyen.
Az öreg Rákóczi, akit Bocskai székébe ültettek a nagyurak, nem is nagyon akart bajlódni ilyesféle dolgokkal, főleg, mivel egy suhanc akkoriban erősen követelte magának a fejedelmi címet és a trónt. Egy évig, ha uralkodott Rákóczi Zsigmond, azután elegendő aranyért és két jó várért cserébe visszavonult magyarországi birtokaira méhészkedni.
A szép vitézt, aki kardcsörtetve, forintokat szórva a fejedelmi botot magának akarta, uralkodónak nevelték. Báthory Gábor nevének és nemzetségének hírénél csak a vagyona volt fényesebb. Épphogy tizennyolc éves volt akkor. Erdély fejedelmi trónján a Báthoryak jöttek-mentek, otthon voltak, még ha a rendek gyűlése olykor az orrukra is csapta az ajtót.
Báthory Gábort a hajdúk kiáltották ki fejedelemnek – és mit volt, mit tenni, az erdélyi országgyűlés rábólintott.
1608 márciusában a szép dalia fejedelemként vonult be kincses Kolozsvárba.” (Részlet az Erdélyi menyegzőből)
Interjú Ugron Zsolnával
A történelem csak a politikacsináló férfi portréját örökítette meg, az irodalom viszont az emblematikus nőkét is megrajzolhatja. Az Erdélyi menyegző Báthory Annája mellett más nagyon erős, karakteres nők is jelen vannak a regényben. Sőt szinte csak róluk szól. Az erdélyi fejedelem húgának sorsa tovább bonyolódik és beteljesül A nádor asszonyaiban. A folytatásról Ugron Zsolnát kérdeztük.
Milyen ennyire hangsúlyosak a nőalakok? Aki nagyon szimpatikus vagy felkavaró, azt regénybe írod?
Már az Erdélyi menyegzőben is leginkább ezekről az erős asszonyokról szerettem írni. Azt gondolom ők az én igazi hőseim. Vannak köztük olyanok, akikről történelmi tények bizonyítják, hogy milyen jelentős és fontos befolyással lehettek szűkebb és tágabb környezetük sorsának alakulására. Például Czobor Erzsébet, aki két megyében is viselte a főispáni tisztséget. Ez akkoriban az egyik legfontosabb közigazgatási és igazságszolgáltatási pozíció. Vagy Várday Katalin, aki korának egyik legjelentősebb mecénása volt, nyomdát alapított és számtalan később a század fontos gondolkodójává, tudósává váló fiatalembert taníttatott külföldön. Báthory Anna sorsa pedig annyira tele van hullámvölgyekkel – legalábbis az alapján a kevés tény alapján amit tudunk róla, hogy nem folytathattam másként. Egyre inkább ideális hősnőnek bizonyult, sokfelé, sok mindent át tudtam utaztatni és közben ő maga is egyre alakult.
A kor hadvezérei, politikusai között, vagyis a férfiak között is voltak érdekes sorsú egyéniségek.
Igen, sőt. De azt gondolom, hogy ha nőkről írok, akkor a történelemre, vagy egy fajta történelemre is kicsit más szemszögből lehet ránézni. De nekem ebben a regényben azt hiszem inkább csak nagyon izgalmas díszlet a kor, amivel színezem a mondanivalóm. Ez a könyv az én olvasatomban egy asszony sorsáról szól, a női kapcsolatok és a női-férfi kapcsolatok koroktól független kérdéseiről, dinamikájáról. Persze a tizenhetedik század erkölcsi, szokásjogi, társadalmi, politikai keretei között.
De mi érdekel a sorsukban? A kiszolgáltatottság?
A kettősség leginkább. És az, hogy egy ilyen merev rendszerben, ami felületesen nézve és a szabályrendszert tekintve nagyon hangsúlyosan férfivilág, mégis vannak olyan nők, akik érvényt szereznek a saját akaratuknak, a saját vagy szeretteik boldogsága érdekében, vagy éppen a közösség, az ország javát szolgálva. Ez ma talán már patetikusnak hat, de azt hiszem abban a korban amikor a háborúskodás életforma volt, az emberélet alakulása pedig sokkal kiszámíthatatlanabb, egyáltalán nem volt az. Szeretem azt is, hogy ebben a világban, ami egyrészt sokkal kegyetlenebb, és praktikusabb, általánosabb a nem individualista szemlélet. Dönthetnek ők maguk.
Miért éppen ezt a kort választottad témául?
A kor, a három részre szakadt Magyarország politikailag elképesztően izgalmas tér és időszak, a kéthavonta átrendeződő hatalmi rendszerek a hétköznapi életre is rányomták a bélyegüket. Például az Esterházyak akkor emelkednek fel köznemesi rangból az ország egyik legbefolyásosabb családjává. És ehhez, ha sarkítok elég volt egy tehetséges, kétszer jól nősülő, gazdag özvegyet feleségül vevő, és gyerekei házasságát is a család felemelkedésének alárendelő reálpolitikus. Esterházy Miklós. Innen a 21. Századból nézve sokszor könyörtelen, kegyetlen alkuk, születnek a nemzettség javát nézve. És a sok intrika és a kor innen, a 21. Századból nagyon nehezen érzékelhető tempóját mellett azért olyan minőségek is akadtak, melyeket nem tudtam a magam számára teljesen valóságossá tenni. Miközben az élet minden területére erősen hatott a vallásosság, a hit és az egyházhoz való nagyon szoros kötődés és elkötelezettség, még a legmagasabb rangú, iskolázott úriasszonyok is kígyóbőrrel és porított sárkányfoggal a táskájukban rohangáltak, hogy megvédjék magukat a rontástól. Ráadásul semmiféle személyes tér nem létezett, még imádkozás közben sem lehetett egyedül az ember. Az ilyen világ- és életlátást nyilván csak megpróbáltam elképzelni…
Ez nem egy reális menekülés a valóságból?
Talán igen… Amikor írok, maga a munka, a 17. század feltérképezésének folyamata is úgy működik, mint valami drog.
Philippa Gregory mondja, hogy a történész is fikciót ír, csak nem olyan szabadon, mint az író. És ha belegondolsz, ez tényleg így van, hiszen arról, hogy pontosan hogyan éltek, miként gondolkodtak és miért úgy döntöttek, semmit sem tudunk. Csak a történész azt mondja: ezt tudjuk, a többit nem. Én meg kitalálhatom a többit.
Jó kis könyv, de lehetne még jobb!