Sofi Oksanen

Sokkal jobb könyv, mint azt elsőre gondoltam. Nagyon szépen keretbe foglalt elemzés, nem tudtam letenni.

Eddig is szerettem a muveit, de ennek a könyvnek az elolvasása után csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel gondolok rá. Tökéletes elemzés Oroszországról

Lenyűgöző! Annyira letaglózott, hogy napok óta nem térek magamhoz. Annyira tökéletes a felépítése, hogy az utolsó oldalakig feszültségben tartja az olvasót. És a légy, mint metafora.....

Sofi Oksanen könyvében rendkívül összetett, több szálon futó eseménymenet mentén bontakozik ki az a problémahalmaz, amely a három generáció nőtagjainak életén átívelő regényt jellemzi. A szerzőt követve elgondolkozhatunk azon, mit jelent nőnek lenni az Észt SZSZK-ban, mit jelent a Szovjetunióban diplomázott észt nőnek lenni a kapitalista Finnországban, mit jelent finn-észt házasságból származó nőnek lenni Finnországban és Észtországban, mit jelent nőnek lenni a férfiak világában és mit jelent észtnek lenni Kelet és Nyugat közt. Egyes történészek, akik Köztes-Európa népeivel foglalkoznak, úgy vélik, az önálló nemzeti léthez mennyiségi kritériumok is kellenek, s úgy becsülik, ahhoz, hogy egy nép képes legyen biztosítani magának önnön jövőjét, legalább egymilliós létszámmal kell, hogy rendelkezzen. Noha az ország lakosságának száma ezt kicsivel meghaladja, az észtek aránya ennél kevesebb valamivel. A puszta mennyiségi kritériumokon túlmenően különösen érdekes egy nemzet megmaradása szempontjából, hogy milyen szomszédjai vannak s az észteknek sem adatott jó szomszédság. Ha csak a középkorra nyúlunk vissza, megfordultak itt a német lovagrend katonái, a svédek, az oroszok, a németek független Észtország csak az első világháborút követően jön létre, az sem sokáig. Itt veszi fel a történelem fonalát Sofi Oksanen regénye: a független balti államok 1940-es szovjet megszállását és a második világháborút követően három generáció észt nőinek életén keresztül láthatjuk az ország és a nép sorsát. A sztálini és az azt követő időszakban élő nagymamának és a családnak nem könnyű az élete. Titkolni kell a múltat: "Egy észt tiszt, aki a német hadseregben szolgált, meg akart szabadulni minden olyan jelvénytől, amely leleplezhette volna, hogy az Észt Légió tagja volt, és elárulta volna katonai rangját." Ugyanakkor szinte reménytelenül reménykedni kell a nyugati segítségben: "És várták Nyugatról azt a fehér hajót, amellyel a segítség érkezne, amely kiverné az országból a Vörös Hadsereget. Az a fehér hajó soha nem érkezett meg." Nagy számban deportálják az észt férfiakat, aki pedig maradnak, tovább titkolóznak, rejtegetik saját identitásukat, saját énjüket: "Az észt falvakban és városokban nincsenek férfiak, csak nők, gyerekek és öregek. A bibliákat és a kereszteket elásták." Éveken, évtizedeken át zajlik ugyan a fegyveres ellenállás, de az is gyengül, elfogynak az ellenállók: "A Zöld Légió tagjai - az erdei testvérek - közül egyre újabbakat és újabbakat kaptak el." A harcosok elhullnak, eltűnnek, ki tudja, mi történik velük: a családtagok pedig várnak, hiszen mi mást tehetnének: "Elmer agyonlőtte magát, amikor elkapták. Richard nem került elő. Augustot kivégezték. Sofia szeme száraz maradt." A gulágon az emberek számokká lesznek ("Aino azt is mesélte, hogy amikor a táborban ők már csak számok voltak, amikor ő már nem Aino volt, akkor állítólag nagyon vágyott a nevére, a saját nevére.), s vegetálnak, amíg tudnak: "Az éhségtől látomásai támadnak az embernek, és hangokat kezd hallani. Osvald fogai lassanként kihullanak. Mennyi lehet a súlya? 40 vagy 50 kiló? El-elakadnak a gondolatok. Az éhség előbb-utóbb kikezdi az agyat is. A napok 300 grammos kenyéradagokká váltak, az ünnepnapok merőkanálnyi levesekké." Megtudjuk a túlélők elbeszéléséből, mely egyúttal rávilágít a könyv címének egyik lehetséges értelmezésére, mi is Sztálin tehene: "Akinek sikerült megszökni Szibériából, mesélik, hogy milyen ott az élet, de senki nem akar hinni nekik, ez nem lehet igaz. Az agitátorok egészen mást állítanak. Azoknak a hivatalnokoknak, akik Oroszországban jártak, szigorúan megtiltják, hogy a látottakról beszéljenek. Aki nem tartja a száját, annak nyoma vész, még akkor is, ha csak arról számolna be, hogy az ottaniaknak saját tehénfajtájuk van, amit úgy hívnak, hogy Sztálin tehene. Sztálin tehene kecske." Sztálin halálával, az enyhülés és az azt követő brezsnyevi pangás korszakából is van bepillantásunk a nagymama életébe: "Az Észtországban nevelt sertések egyéb részeit ugyanis moskvasse szállítják... mindig mindent a feneketlen Moszkvába visznek... moskvasse... itt semmi nem marad... Moszkvába... Moszkvába... vagy a pórnép számára hozzáférhetetlen boltokba." "A szovjet kondomokat papírzacskóban árulták. Csak néhány kopejkába került ugyan, de szárazsága miatt szinte lehetetlen volt felhúzni sérülés nélkül. Ráadásul szinte senki nem merte a gyógyszertár pultjánál megvásárolni, másutt pedig nem lehetett kapni." S e rettenetes, az észt nemzet huszadik századi vészkorszakát jelentő hosszú-hosszú évtizedek után szimbolikus, hogy "A nagymama két hónappal a függetlenség kikiáltása után elhunyt. Anyának már nem volt miért visszatérni oda, ahol az otthona volt." Az első független Észtország emlékét szívükben őrző nagymamák a sztálini és a poszt-sztálini korszak végtelen évtizedein át egyre halványuló reménnyel és egyre fogyó életenergiákkal élik szovjet életük szürke hétköznapjait, lelkükben szinte reménytelenül dédelgetve a függetlenség ábrándját. Sztálin vézna teheneihez hasonlatosan végül ők is szép lassan elfogynak, életük napjai csendben leperegnek az eltitkolt és elfojtott reménykedés közepette, s mire megszületik a második független Észt Köztársaság, a szovjet évtizedek arctalanságában, szürkeségében és reménytelenségében teljesen felőrlődve maguk is sírba szállnak a Szovjetunióval egyetemben. A nagymamák koránál azonban nem könnyebb és irigylésre távolról sem méltóbb az anyák kora. A szovjet érában szocializálódott és diplomát szerzett édesanya a finn-szovjet együttműködés keretében zajló építkezések egyikén megismerkedik leendő férjével, egy finn férfivel, s ezzel magát egy olyan zsákutcába tereli, mely a szovjet megszállást megélő nagymamák életéhez fogható csupán. Ahogy a nagymamáknak egész életük során el kell viselniük a szovjet megszállást és az elfeledésre ítélt múlt emlékét, úgy az anyák generációjának felcsillan ugyan az esély a menekülésre e kegyetlen világból azzal, hogy férjhez mennek egy finn férfihez a házasság és a kivándorlás azonban csak egy újabb kálvária kezdete. Megaláztatások sora kezdődik el, elébb a szovjet állam részéről: "Minthogy a Szovjetunió meg akarja óvni állampolgárait attól a szörnyűségtől, hogy külföldi bűnözővel nemzzenek utódot, az államnak meg kell bizonyosodnia a szovjet feleségre vágyó férfiú feddhetetlenségéről." persze "Anya nem bírta az ilyesmit, ezért is hagyta el az országot, a birkák országát, a birkává vált országot." Furcsának hat, de a Finnországba történő férjhezmenetel, mint kitörési pont, odahaza sem talál egyértelműen pozitív fogadtatásra. Az otthon maradottak úgy érzik "Anya megcsalta őket, amikor egy finnhez ment férjhez." Miután sok dolgot nem vihet magával, az észt anya egyetlen bőrönddel hagyja ott hazáját, múltját, családját: "Isten veled, otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled, hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen táskába." De aztán az is kiderül, hogy ott, a fejlett és áhított nyugaton máshogy tekintenek az észtekre, mint ahogy ők azt gondolják: "A finnek szemében az észtek valóban oroszok voltak, éspedig elég sokáig. A finn iskolások nagy része csak akkor hallott az észtekről, amikor a rokon népekről tanultak. Nem győztek aztán ámulni és bámulni, hogy Helsinkitől 85 kilométerre lakik egy nép, amelyről eddig semmit nem tudtak." Orosznak tekintik a finnek az észteket: a határ túloldalán minden és mindenki beleolvad a nagy szürkeségbe. Így lesz az anya Finnországban Katariinából Jekatyerina. A kapitalista finnek nem tudják, amit a szovjet elnyomásban élő észtek tudnak: "Az inkeriek nem oroszok, bár oroszul beszélnek. Az ukrajnaiak nem oroszok, bár az észtek szerint úgy beszélnek, mint az oroszok, és a szokásaik is ugyanazok. Az észtek nem oroszok, nem is tanulnak oroszul, csak amikor iskolába mennek." A finneknek nem csupán a testvérnépről nincs halvány fogalmuk sem, de az észt nőkről is sajátos véleményük van: ... az észt nők harisnyanadrágért árulják magukat... a Szovjetunióban mindenki jól él, ha van autója, lakása és finn szeretője... Nehéz egzisztenciát teremteni és társadalmi elismerést szerezni még egy finn férj oldalán szovjet észt emigráns nőként, ha az e

Ez az egyik kedvenc regényem. A cselekménye izgalmas, lebilincselő és sokszor igen elgondolkodtató. Csak ajánlani tudom.

Fantasztikusan jó regény, csak ajánlani tudom mindenkinek! Végre nemcsak az angolszász irodalom termelt ki egy ilyen zsenit!

Csodálatos könyv! Izgalmas, és érzelemgazdag. Sofi Oksanen nyert egy rajongót velem, várom a következő könyvét!