Magyari Tivadar

A kolozsvári fiatal, egyedi humorú író második kötete ez, három kisregénnyel. Magyari új elbeszélési szemléletet hoz az (erdélyi magyar) irodalomba. Szövegei kiforrottak, formailag változatosak, a narráció helyzetre szabottan él a formabontó megoldásoktól a teljesen köznapi, világos, tőmondatos formákig. Kissé parodisztikusan, már-már cinikusan, de váratlan módon társít valóságot és képtelen képzeletbelit, miközben kerüli a misztikát: egy olyan mágikus realizmus ez (s mintha paródiája lenne a szokásos mágikus realizmusoknak), amiben a hagyományos misztikum helyett egyszerűen a mindennapokba ágyazott valótlan dolgok (valótlan betegségek, valótlan mesterségek, foglalkozások, valótlan nevű emberek, valótlan terek, képtelen esetek) keverednek a jól dokumentált eseményekkel, terekkel, személyekkel. A kötet mindhárom kisregénye kicsit disztópia is, de egyszerre hozza zavarba és nevetteti meg az olvasót az, hogy a dísztópiák alapvető kellékei hiányoznak: az abszurdum, képtelenség ugyan megvan, de a helyszín nem a szokásos fojtó, zavaros, rémisztő, a hatalmasságok nem feltétlenül kegyetlenek, az emberek nem gonoszak. A ragasztott ház c. kisregény merész társadalomkritikával, bájos ábrázolással, gyengéd, szinte csak utalásos emlékállítással (világháború, zsidóüldözés, 1989-es forradalom) Bálint Tibor, Tompa Andrea Kolozsvár-regényei mellé tehető a polcra. A kötet másik két kisregénye persze Bajor Andor és akár Rejtő Jenő könyvei mellé.