Lányi Viktor

Avagy hogyan tesz boldogtalanná a gazdagság. Huszonéves koromban sorra olvastam Thomas Mann műveit, de A Buddenbrook ház kimaradt. Nem véletlenül. A családregénytől, mint műfajtól idegenkedtem erősen. Aztán a Karamazov testvérek kedvéért adtam fel előítéletemet, és nem bántam meg. Ha annak idején mégis belekezdtem volna A Buddenbrook házba, valószínűleg felkerült volna annak a néhány könyvnek a listájára, amit néhány oldal után letettem, és úgy döntöttem, ezt azért mégsem. Annyira távol áll tőlem a regényben ábrázolt világ. Az üzletnek alárendelt emberi kapcsolatok, a látszat fenntartása mindenáron. Mindenki annyit ér, amennyije van neki. És a családi kötelékből kitörni reménytelen, az ára számkivetettség, a társaság megvetése, akárhogyan is bukott embernek számít. És nem értem: Voltaképpen mivégre az egész? Aztán úgy a könyv felénél olyan érzésem támad, a csúcson levő, mások életét irányítani akaró emberek ugyanúgy boldogtalanok, mint a többiek. Be lennének zárva egyéniségük börtönébe, ahogy egyik szereplő felismerni véli. De hát ki sem tud bontakozni az egyéniségük, legfeljebb külsőségekben, látszattevékenységekben jelenik meg. Sokkal inkább a cégnek, a céggel szembeni elvárásoknak a foglyai. Az alapító ősnek ez még igazi kihívást és örömforrást jelenthetett, de nekik már csak a kötelességteljesítés öröme maradt, de legtöbb esetben csak a stressz és aggódás marad, és nem hoz boldogságot. Pedig. De hát milyen megvetés sújtja azokat, akik privatizálnak, vagyis kiszállnak az üzletből, és a vagyonukból élik az életüket. A családot sújtó sok betegség jelképes jelentőségű. Nem tudom, abban a korban tényleg öregembernek számított-e valaki 30 egynéhány évesen. Vagy az öröm nélküli kötelességteljesítés, az elvárásoknak való megfelelés hatására lesz belőlük fáradt, kiégett ember. Az egyik szereplő kapcsán kapunk egy parodisztikus ábrázolás a bajorokról, megtudjuk, a Buddenbrookok, vagy általában az északi németek, milyennek látják őket. Nem tartom egészen helyénvalónak, hogy egy műből kiemeljek részeket, de van egy fejezet, ami úgy érzem, kiemelkedik a regényből, ez a kis Hanno Buddenbrook egy napját bemutató rész. Látod ezt az ajtót, nyitva van, az udvarról az utcára nyílik. Mi lenne, ha kilépnénk rajta, és az utcán barangolnánk egy kicsit? Szünet van, még van hat percünk; és ugye, pontosan idejére itt lehetnénk. És mégis úgy áll a helyzet, hogy ez képtelenség. Érted te ezt? Itt a kapu tárva-nyitva, nincs előtte kerítés, sem más akadály, semmi, itt a küszöb. És mégsem lépheted át, lehetetlen, már maga a gondolat is képtelen, hogy egy pillanatra kimehessünk.

"A történetíró a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy az írnoka legyek." Mondta Balzac, az Emberi színjáték előszavában, amellyel megteremtette a totalitásra törő, realistának nevezett regényciklusát.A Goriot apó az Emberi színjáték egyik legfontosabb s legjobban sikerült darabja. Balzac többféleképpen vizsgálja a társadalmat, realista képet fest a pénz elembertelenítő hatalmáról. Szélsőségesen szenvedélyes jellemek, váratlan fordulatok, lelepleződések és felismerések teszik színessé a regényt. Olvasásra fel tehát! Elmondhatjuk: nekünk nagyon tetszett!

Ezt a regényt valószínűleg mindenki ismeri, még az is aki soha nem olvasta. Számtalan filmfeldolgozás, egy musical, színpadi adaptációk, képregények készültek belőle, de ha akad vki, aki egyiket sem látta, olvasta vagy hallotta ezek közül, az is pontosan tudja kicsoda Jean Valjean, ismeri a gyertyatartók és a pap esetét, azonosult Éponine-nal és Gavroche-sal, szurkolt Marius és Cosette szerelmének, magával ragadta Enjolras lánglelke, szánta Fantine-t, undorodott a Thenardier házaspártól vagy gyűlölte az egyébként egyáltalán nem gyűlöletes Javert-t... Az Hugora annyira jellemző stílusjegyek, a végtelen humanizmus, fájdalomba hajló igazságérzet, monumentalitás talán ebben a regényében érhető tetten leginkább. Igen, mint a fő műveknél általában. Nem beszélve arról a népnevelő célzatról, amit a kitalált történet adta élményen túl, egy mesélő szerepeltetésével alkalmaz előszeretettel a mester. Ő Vargas Llosa szavaival élve az "Isteni gyorsíró", egy narrátor szerepet betöltő, de igazából nem is létező vki, valószínűleg Hugo alteregója. A regény közel egyharmad részének semmi köze nincsen a cselekményhez, egyfajta kitekintő, legyen szó a Párizs alatti csatornarendszer, a Waterloo-i csata és egy apácazárda történetéről, vagy a gamin (a 19. századi Párizs ismert utcagyerekei, dickensi tragikus sorsok és rejtői szeretni való csibészek) jelenség kultúrtörténeti elemzéséről. De a regény legfőbb erénye mégis a tökéletesen kidolgozott karakterekben, ill. a sztoriban, abban a magával ragadó történetben van, amit a nyilvánvaló túlzások ellenére is megtörténtnek, megtörténhetőnek hiszünk! A pozitív karaktereket valóban szeretjük, a szánni valókat sajnáljuk, aki nem szimpatikus, azokat pedig tiszta szívvel gyűlöljük. Ott érezzük magunkat a barikádon, a gályán vagy a gyár munkásai között. Túlzottan nagy képzelőerő nem is kell hozzá, mintha az öreg kizárólag nekünk mesélné, egy füstös kocsma sötét sarkában, vhol a 19. századi Párizs egyik eldugott mellékutcájában Végül álljon itt egy idézet, ami a regény, de talán Hugo teljes munkásságának is mottója lehetne: Politikai szempontból csak egyetlen elv érvényes: az ember mindenhatósága önmaga fölött. Az én mindenhatósága az én fölött, ennek a neve: Szabadság.

Imádom, gyönyörű könyv, fordulatos, izgalmas, amolyan letehetetlen :)

Nagyon szép könyv. Régóta meg akartam venni. Olyan történeteket mesél el a női viselkedésről, amilyeneket sok nő - köztük én is - elkövettem már. Férfiaknak is ajánlom, mert hihetetlen, hogy mennyire nem látnak át egy női lélek világán. Ebből sokat tanulhatnának.