Julie Orringer

Koltai Lajosnak igaza volt: letehetetlen.

Mivel a barátnőm tudta, hogy sosem teszem ki a lábam otthonról könyv nélkül - mindig ott lapul egy a táskámban -, néhány éve úgy gondolta, születésnapomra megajándékoz egy újabbal. Elkérte a "Kívánságlistám", amit a libri.hu oldalon folyamatosan bővítgetek. A választása erre a nagy regényre esett. Sokáig várakozott a könyvespolcomon sok más darabbal együtt, de most a vizsgák után sorra került. Szinte minden könyv végén megállapítom, hogy: "Ez lesz a kedvenc könyvem!", de ez most tényleg más volt. Olyan őszintén és részletesen olvasni arról, hogy egy külsős, amerikai írónő szemszögéből hogyan zajlottak az események itt Magyarországon, Budapesten, ugyanazokon a helyeken, ahol mi most járunk, élünk... Sokszor az ember álomvilágba akar menekülni azért kezd el olvasni, de néha pont a kijózanító és a kegyetlen valóságra van a legnagyobb szükségünk. Ez a csodálatos regény nagyszerűen összefoglalja nem csak a 2. világháború tényanyagát, hanem olyan átélhetően mutatja be az akkori kort a különböző országokban, hogy mi is éhezünk a gettóban, rettegünk a vagonokban és fagyoskodunk Szibériában... Őszintén és nyomatékosan ajánlom mindenkinek, hogy szánjon rá néhány napot a nyári szünetéből és merüljön el ebben a magával ragadó regényben!!!

Nem is értem, hogy állhat a könyv minősítése jelenleg csupán csak 4 csillagon, mikor mérni sem lehet a zsenialitását. Nagyon szuper, olvasmányos, mégis értékes könyv, az ember rengeteget tanulhat belőle. Én is magammal cipeltem mindenhova, ahol tudtam olvastam, egyetlen hátránya, hogy vastag és nehéz, az ember keze is elfárad, ha sokáig tartja, de zseniális olvasmány, az egyik legjobb, ami mostanában a kezembe akadt. Feltétlen el kellene mindenkinek olvasni.

Lebilincselő olvasmány. Alig bírtam letenni, mindenhová magammal cipeltem, hogy ha egy csöppnyi időm is van, olvashassam. A szerelmi szál, a háború, a borzalmak, a kultúra, a hagyományok, a család szentsége. Végig tanultam, küzdöttem, sírtam, harcoltam, Szerettem a karakterekkel. A legkedvesebb regényeim egyike lett!

Azzal az előítélettel vettem kezembe Julie Orringer Láthatatlan Híd című könyvét, hogy egy újabb átlagos második világháborús regényt fogok olvasni, de már az első pár oldalon rá kellett jönnöm, hogy ez más. Mert emberközeli, mert hétköznapi. A szereplői magyarok, mint én, mint bármelyikünk. Dolgoznak, tanulnak, utaznak, szeretnek, mint én, mint bármelyikünk. Még az Operában is ugyanott ülnek, mint én, mint bármelyikünk. Csak másik korba születtek. Egy rosszabba. Egy olyan korba, "mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt" - ahogy Radnóti mondja. Velem is megtörténhetett volna, bármelyikünkkel megtörténhetett volna...

Ez a történet annyira meghökkentő, olyan elképzelhetetlen borzalmakkal teli világot mutat be az olvasónak, hogy úgy érzem az a csodálatos romantikus szál, amely végigfut a kegyetlen embertelenséget magukból árasztó sorok között, az egyetlen, ami miatt nem tesszük le könnyeinkkel küszködve ezt a remek alkotást. A fiatal amerikai írónő könyve egyszerűen gyönyörű! Ha nem ismerném a történet gyökereit, azt, hogy a Láthatatlan híd Julie Orringer magyar nagyszüleinek igaz történetéből táplálkozik, el sem hinném, hogy mindezt ez a szép, fiatal, mosolygós hölgy írta. A könyv számomra nagy meglepetést okozott. Az elejétől a végéig halálra izgultam magam a történet szereplőiért, András Párizsban töltött tanulmányi ideje, ahogyan megismerkedik szerelmével, lenyűgözően szép ábrázolásmódot kapott. Az átmenet sokak számára furcsa lehet, amikor a hosszas randevúhangulat után hirtelen a II. világháború borzalmainak kellős közepén találjuk magunkat. A történet elején, ahhoz képest, hogy a könyv közepe felé haladva már milyen komoly, fájdalmasan hiteles ábrázolást kapunk a II. világháború pusztításaitól vérző Európáról, az írónő az egyértelmű, döbbenetes jelzéseket fokozatosan osztja meg olvasóival, fenntartva ezzel a folyamatos feszültséget- valami készül, igen, a tragédia már közeleg. Egy csodálatos családi összetartás, a szeretet és szerelem ereje, amely sosem hagyja, hogy férj-feleség, és testvérek örökre elveszítsék egymást. Julie Orringer könyve az a fajta zseniális regény, amit a kora esti órákban, elalvás előtt kezdünk olvasni, és a nagy habzsolás közepette észre sem vesszük, hogy már bizony hajnalodik. Letehetetlen, megismételhetetlen, lenyűgöző. A szereplőkkel együtt meghalunk, majd újra, közös erővel feltámadunk

A könyv olvasmányos, mondhatni izgalmas, un. nagy regény, alig tudtam letenni. Nem véletlen, hogy a The New York Times 2010 száz legfontosabb könyve közé választotta be. Az utóbbi években olvasott könyvek közül az egyik legjobb. Alig várom, hogy Koltai Lajos filmet rendezzen a könyv alapján.

Ez az a könyv, aminek ott kell lennie a polcon. Amit nem elég egyszer elolvasni. Letehetetlen.

Nagyon sok olyan könyv van a birtokomban, amit csak félig vagy még addig sem olvasok el. Ez a könyv teljesen más volt. Az első oldalaktól kezdve rabul ejtett, az a stílus, amiben az írónő ír, hihetetlenül jó. Szinte megelevenedett előttem az egész történet, átéreztem a hősök boldogságát és boldogtalanságát, fájdalmát. Rettentően jó könyv.

A könyv szerintem letehetetlen. Nagyon tetszett, csak ajánlani tudom. Ajándékba kaptam, és nem csalódtam az ajándékozó ízlésében.

Valoban nem tudtam letenni a konyvet amit angol nyelven olvastam. Miutan aterltem a konyvben irt idoszak nagy reszet, a tortenemi es a tarsadalmi esemenyek hiven voltak leirva.

Az egyik leggyakoribb kritika, ami a nagy vízen inneni és túli angol nyelvű irodalmat éri, az az, hogy a brit és amerikai írók és kiadók túlságosan jól elvannak maguknak: meglehetősen kevés figyelmet fordítanak a nem angol nyelvű irodalomra, kevés fordítás jelenik meg (ahogy azt a The New York Times könyvkritikája is megjegyzi [http://www.nytimes.com/2010/05/30/books/review/Ervin-t.html], míg például a magyar piacot elárasztják az angolszász területről érkező regények. Így aztán mindenképp kuriózumnak számít, ha egy amerikai szerző regénye helyszínéül Magyarországot választja, az pedig különösen hízelgőnek tűnhet, ha kis hazánk nem csak díszletként szolgál a szóban forgó történethez (mint Budapest Prága kaszkadőreként a hollywoodi filmekben): Julie Orringer Láthatatlan híd című regénye ugyanis egy magyar család sorsát követi nyomon az 1930-as évektől kezdve. Főhősünk Lévi András, aki a zsidótörvények sújtotta Magyarországról ösztöndíjat nyer a párizsi École Spéciale-ba, ahol építészmérnöknek készül. Természetesen, hogy az már ilyenkor történni szokott, András nem csak elméje számára talál elfoglaltságot Franciaországban: beleszeret a szintén magyar származású balettmesterbe, Klára Morgensternbe. Ha valami könnyed olvasmányra vágyunk, itt akár be is fejezhetjük a regényt és kereshetünk magunknak valami szórakoztatót, az előttünk álló több mint 600 oldal ugyanis a legkevésbé sem meglepő módon minden, csak nem könnyed. Ahogy a nyugat-európai kormányok sorra engednek Hitler követeléseinek, Párizsban is egyre nagyobb lesz a nyugtalanság, az École Spéciale-ban pedig szaporodnak a zsidóellenes megnyilvánulások. Andrásnak azonban nincs ideje kivárni, hová fejlődik az egyre feszültebb helyzet: vízuma érvényesítéséhez haza kell utaznia, Magyarországot pedig ezt követően nem hagyhatja el. Az egykori szépreményű építészhallgatót és testvéreit hamarosan munkaszolgálatra vezénylik, ahol a napi fizikai nyomorúságot tetézi a szétszakított családért, az otthon maradottakért és máshová sodródottakért való aggodalom. Mint megannyi regényben, amely a II. világháború borzalmait taglalja, itt is központi kérdés az, hogyan maradhat valaki ember az embertelenségben, hogyan őrizheti meg önmagát, ép eszét, élni akarását minden szörnyűség közepette abban a reményben, hogy egyszer még viszontlátja azokat, akiktől elszakították? Az otthon maradt család iránti vágyakozás mellett András gyógyszere az ellenállás és a humor: barátjával újságot szerkesztenek, amelyben kikarikírozzák az embertelen viszonyokat, az őröket, az idei kárpátaljai divatot, azt, hogyan dézsmálják meg feletteseik a frontra küldendő szállítmányokat, ezzel is megrövidítve az amúgy is szörnyű körülmények között élő katonákat és munkaszolgálatosokat. Azonban már ez a gyógyszer sem használ, amikor András csapatát egy nap szó nélkül bevagonírozzák, és Ukrajnába küldik, minden eddiginél nagyobb borzalmak közé. Orringer témaválasztása nem véletlen: a Láthatatlan híd részben saját családjának nyilvánvalóan a fikció köntösébe bújtatott története is, a szerző alapos kutatómunkáját családi emlékek is gazdagították. Különös kettősség alakul így ki a szövegben: ott munkál benne a családi örökség elmesélésének feszítő ereje, amelyet ellenpontoz az, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet elmondani minél többet beszélünk róla, annál inkább kisiklik a kezünk közül, ám erőfeszítéseink egyre több és több szöveget generálnak. Így lesz a Láthatatlan hídból a súlyos témának megfelelően fizikailag is súlyos mű, ám a szerző aprólékos figyelme érzékeny, színes szöveget eredményez, ami, ha az elmondhatatlant elmondani talán nem is tudja, amerikai-magyar hibrid nézőpontja és történelmi részletgazdagsága miatt mindenképpen figyelmet érdemel.