David Grossman

Egy olyan családregénybe futottam bele, amiben a háború csak színtér, kísérő jelenség. A megjelenő rasszok nem semlegesek, bár nincs kimondva, ki a jó és ki a rossz, de erősen érezhető. Ez egy háború ellenes könyvben igen zavaró lenne, ha ez a könyv valójában ellenezné a háborút. Olvasása közben valahogy olyan érzések voltak bennem, hogyha nem merülne fel a veszteség lehetősége a saját oldalon, akkor még szükséges rossznak is tekinthetnénk a mindennapos fegyveres konfliktusokat. Egy férfi író női főhőssel dolgozik, így sajnos a jellemvonások eltolódnak, maszkulinná téve a központi személyt. Bár értelmezhetnénk ezt úgy is, hogy az állandó veszély miatt alakult így a főhős jelleme, a történet végére pontosan az ellenkezője derül ki. Egy hús-vér nő akarna előttünk feltűnni, mégis a regény egésze folyamán darabos, céltalan a megjelenése. A történet sok visszaemlékezést és gondolatot tartalmaz, ráadásul ezek sokszor egyszerre vannak jelen. Mivel a központozás nem egyértelmű, van, hogy az ember egy pillanatra elveszíti a fonalat. Ráadásul a történet egyszer csak véget ér, mintha az ember a Svejket olvasná. Nincs lezárás, egyszerűen benne ragadunk egy képben. Összességében sajnos nem arról kaptam képet, hogy valaki miként tekint a háborúra, mint országokat, családokat forgácsoló folyamatra, hanem, hogy egy asszony miként reagál az őt érő impulzusokra. Kinek ajánlom: - Aki szereti a "Száz év magány" című könyvet. - Aki szeret kirakózni, részletekből felépíteni egy történetet. - Aki szereti a szép leírásokat: táj, szituáció, személy. Kinek nem ajánlom: - Aki azért olvasná el, mert David Grossman írta és más műve tetszett. - Aki könyörtelen háborúellenes művel számol! - Aki a folyamatos történetmesélést szereti. - Aki szereti, hogy valahova eljusson a történet és ne csak lelkiekben (azaz legyen lezárva).