Czigányik Zsolt

Üdv! Mint itt már írták, A.S Byatt hullámvasutas hasonlata mondja el leginkább azt, amit a könyv kivált az emberből. Nem mellesleg a film is ugyan ezt a hatást kelti. Az első néhány perc és a könyv első néhány oldala - nem fogok hazudni - egyszerűen embert próbáló. Nem is igazán a régies nyelvezet (Adam Ewing naplója az 1800-as években játszódik) az ami nehézzé teszi -bár mi tagadás volt olyan oldal amit kétszer olvastam el ,hogy ne veszítsem el a fonalat- sokkal inkább az érzés amit a könyv (és a film is) már a kezdeteknél kivált. Az olvasást szerető és viszonylag sokat olvasó ember már az elején tudja ,hogy nem egy szokványos könyv van a kezében de ez csak érzés, sejtés szintjén mutatkozik meg az elején, szinte a tudatosság határát súrolva. Érezni lehet, hogy ez a könyv kiránt a mindennapi robotból és teljesen felrúgja a mai divatosnak szánt normákat. A későbbiekben már ez teljesen nyilvánvalóvá válik és ilyenkor már annyira megfogja az embert, hogy ha le kell tennie akkor inkább menne még egy kört a vonattal/busszal ,vagy kivenne pár nap szabadságot csakhogy ne kelljen megtennie. A karaktereknek minden korban az adott kor irányadó eszméivel és sokszor emiatt önnön látásmódjukkal is teljesen szembe kell fordulniuk és az idáig elvezető útjuk során követhetjük nyomon, hogy mik azok a történések amik végérvényesen megváltoztatják felfogásukat és felborítják addigi értékrendjüket. Mindegyik fő karakter -hat korszak alatt hat ilyen van a könyvben- korának egy-egy üstököseként ragyog fel, szinte csak az utókor (és közvetlen környezetük) számára látható fénnyel. Ez a fény viszont nélkülözhetetlen a következő kor üstökösének, hogy ő is üstökössé váljon. Ezt a motívumot briliánsan viszi végig a szerző több apró szállal összefonva a különböző korok eseményeit , fő- és mellékszereplőit. Mert Mitchell még arra is kellő figyelmet fordított, hogy a hatások ne csak és kizárólag e hat embert érjék hanem a környezetüket is . Ezzel kvázi az üstökös fényéből táplálkozva hatnak ki saját jövőjükre és segítik a következő kor üstökösének felbukkanását, természetesen nem tudatosan. Ezzel el is értünk a könyv alapgondolatához : Minden mindennel összefügg. Vagyis : Nincsenek véletlenek! :) Előbb a film megtekintését ajánlom, mert mint ahogy lenni szokott (és ez teljesen normális) , a könyv sokkal több információt tartalmaz és rengeteg dolgot másképpen mint a film. De mindkettőt érdemes megélni mert lenyűgöző művekről van szó. Jó olvasást mindenkinek!

A könyv hátlapján A. S. Byatt kritikája: "David Mitchell egy hullámvasútra csábítja olvasóit, akik először vonakodva szállnak fel, de miután belevágtak a kalandba, nem akarják, hogy véget érjen az út. Velem legalábbis ez történt." Teljesen egyetértek vele, velem is ez történt. :) Adam Ewing naplója annyira "száraz" az elején, hogy nagyon nehezen ment az olvasás. Először azt sem értettem, miért így osztotta fel a regényt, miért van vége hirtelen Adam Ewing naplójának. Aztán megértettem az összefüggéseket, a könyv mondanivalóját és attól kezdve, ha le kellett tennem a könyvet, mert mondjuk dolgoznom kellett, hiányzott és alig vártam, hogy folytathassam az olvasást. Magával ragadott, elvarázsolt! Nagyon rossz volt amikor a végére értem és letettem!

Nem mindennap élem át azt az érzést könyv olvasásakor, amit a Felhőatlasz nyújtott. Több mint katarzis, talán a dekódolás orgazmusa kifejezőbb, bár ez a kifejezés talán túlzottan fennkölt. Nem olvastam korábban David Mitchelltől, de talán jobb is volt így, mert nem voltak valós elvárásaim. A stilisztikailag és morfológiailag is elképesztően széles spektrumot felölelő hat történet a nyilvánvaló (?) kapcsolódási pontokon túl rengeteg apró, finom szállal kötődik egymáshoz, ami a zseniálisan precíz felépítéssel és szerkesztéssel párosulva tökéletesen egyedi elegyet alkot. Magával ragadó, zseniális, felemelő. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám: Amikor a nem látható dolgok nyilvánvalóvá válnak, nem léphetsz vissza a tudatlanságba. (Az idézet Lee Carroltól származik.)

A Felhőatlasz filmadaptációja novemberben érkezett a mozikba, három rendező keze műveként, amelyben a színészek minimum 7 karakter szerepében ismerhetők föl; a kritikusok véleményét nagyban megosztó, és eredetileg 6 perces előzetessel megismert filmről lerí, hogy nem mindennapi történettel állunk szemben. A könyv 6 történetet mesél el, mind másik időzónában játszódik, más szereplőkkel, más nyelvjárással (például az első történet, Adam Ewing naplója az 1800-as évek végéből annyira élénk, régies szókészletű, hogy 1 órába telik 10 oldallal megbirkózni, míg az 1975-ben játszódó Luisa Rey-rejtély sodró lendületű, ütős párbeszédeivel rendkívül szórakoztató). Persze nem ilyen egyszerű, hiszen a könyv célja a múlt-jelen-jövő / születés-élet-halál kapcsolat bemutatása. Néha hátborzongatóan izgalmas (Az első Luisa Rey-rejtély), máskor szívbe markolóan megható (Levelek a kastélyból), vagy lenyűgözően leírt képi világú (Szonmi-451 oriszon-tanúsága) a Felhőatlasz; nagyon merész vállalkozás, nagyon ambíciózus, nagyon sokra törekvő, számtalan, szinte elkerülhetetlen lehetősége van rá, hogy egy nagyon komplexnek ígérkező, nem mindennapi regény helyett csupán egy összegabalyodott, lagymatag zagyvaság legyen, és mégis, David Mitchell elsöprően egyedi stílusával és különleges tehetségével sikerrel jár, és egy olyan könyvet nyom a kezünkbe, amit rossz érzés befejezni és visszarakni a polcra, mert irracionalizmusa ellenére szörnyen reális, és amikor ezt észrevesszük, ráébredünk, hogy a Felhőatlasz nem csupán egy könyv, hanem egy zseniális mestermű, amit remélhetőleg évszázadokon át fognak olvasni.