NÁNDORFEHÉRVÁR, 1456

Éjfél körül járhatott, amikor a török zászlóvivő csapat felküzdötte magát a vár falára – egymást segítve haladtak a pártázaton. Körülöttük elkeseredett harc tombolt, immár legalább három-négyszázan jutottak be a gyaurok közé, s bocsátkoztak ádáz közelharcba.

Az anatóliai beglerbég elit janicsárhadtestjének katonái voltak, azzal a megbízással, hogy törjenek át a védelmi vonalon, és tűzzék ki a torony legmagasabb fokára a próféta zászlaját.

Keresztül is verekedték magukat mindenen – az őket követők oly sokan voltak, hogy a létrákon egyetlen talpalatnyi hely sem maradt szabadon. Mintha a próféta kegyeltjei lettek volna mindannyian, a keresztények légyként hullottak előttük a török íjászok mesteri találatai révén.

Lackó és Jakub egy közeli falszakaszon viaskodtak az ellenséggel, amikor felfigyeltek az elszántan céljuk felé törtető, legalább tucatnyi hitharcosból álló csapatra.

– Állítsuk meg őket! Nem tűzhetik ki a zászlót!

Néhány láncinges magyar előttük odairamodott, de az élen törtető, ősz szakállú vitézt valósággal elkaszálta egy falat átütő löveg. A többiek átugrottak szétroncsolt, cafatokra szakadt testén, és belevetették magukat a harc sűrejébe.

A janicsárok egyike – épp ama Abdullah, akit Vladut korbáccsal noszogatott fel a létrára, most egyszeriben ráébredt, hogy jóval a többiek előtt jár, és hogy a gyaurok sorra kidőlnek előtte.

Közvetlenül a torony legfelső szintjére vezető lépcső előtt szédelgett.

Társai összecsaptak a magyarokkal, de vele egyelőre senki sem törődött.

Felpillantott.

A magasban a gyaurok csatalobogóját lengette az éjszakai szél. Hínárszaga volt a levegőnek, s Abdullah elvigyorodott.

Nem volt előtte senki.

A lépcső üresnek tetszett.

Meglódult, hogy felkaptasson a magasba.

A viaskodók tömegéből egyedül Jakub figyelt fel rá, s legott a nyomába eredt.

Mindeközben odalenn kétségbeesett harc folyt az áttört keleti falszakaszon beözönlő janicsárokkal. A kapu előtti kis téren feszültek egymásnak a magyarok és a törökök, ám a folyamatosan befelé özönlő tömeg hamarosan megtöltötte az oldalsó keskeny utcákat is.

Hunyadi zihálva felnézett; arca, páncélja merő vér volt, homlokán rőt sebhely vöröslött.

– Ki kell szorítani őket! Pajzsot zár!

Szilágyi azonnal megismételte a parancsot:

– Zárjátok a pajzsokat!

A vitézek testüket egymásnak feszítve, egymást védve, a réseken ki-kidöfködve préselték kifelé a janicsárokat a szűk sikátorokon át. A törökök nem tudtak mit tenni, hátráltak, sajátjaikat agyontaposva, mind növekvő rémülettel, hisz látták, hogy maga a Hadak Villáma közeleg feléjük bőszen villogó szemekkel, oroszlánüvöltést hallatva.

Ráadásul az egyik utcácska végén megjelent egy feléjük vágtató kisebb ménes. Valahol kinyithatták az istállókaput, és a riadt, hergelt hátasok a beszorult janicsárok falába rohantak, fellökve, halálra taposva, aki csak az útjukba került.

Fertályóra múlva a felsővárosnak ezen szegletében nem maradt eleven török. A kaput sikerült visszazárni, de ez még nem jelentette azt, hogy a közeli utcákon ne nyüzsögtek volna a másik irányból közeledő aszabok.

Jankó megkönnyebbült, de nem sokáig örvendhetett az újabb rész­győzelemnek.

– Nézd, uram! – zihálta mellette Kórógyi János bán. – Menten kitűzik a zászlajukat!

– Ne! Csak azt ne!

Sok száz szempár szegeződött most a Nebojsa-torony magasára.

Abdullah mámorosan felnevetett. Senki sem állta az útját, a védők legtöbbje a janicsárok kiszorításával volt elfoglalva, s ő valahogy átcsúszott mindőjük között. Egy szakaszon a falon kellett felfelé hágnia, de már nem rettentette ez sem. A leégett tetőszerkezetű bástya legfelső fokára érve odatántorgott a magyarok büszkén szélbe feszülő csatalobogójához, és megragadta a nyelét.

A zászló selyme az arcát verdeste.

Kereszt volt azon a selymen, kettős kereszt.

Abdullah agyát gyűlölet öntötte el.

Itt az idő!

Kitépte a zászlót a kövek közül, és megvető nevetéssel a mélybe hajította.

Szilágyi Mihó megvetette a lábát, s buzogányával ide-oda csapkodva tartotta állását a lépcsőn. A törökök egyre csak jöttek, özönlöttek feléje; záporoztak a szablyasuhintások, cséphadaróként jártak a fejszék, döfködtek a lándzsák. Aztán egyszer csak Mihó és a mellette viaskodó társai megpillantották a lefelé zuhanó zászlót.

Döbbenten emelték fel a tekintetüket.

A Nebojsa-torony tetején egy török állt.

Abdullah leoldotta a dereka köré tekert félholdas zászlót, és hagyta, hogy a szélben kibomoljon.

Az embermagas lángnyelvek pokoli fényében ott csattogott a szélben a próféta zöld lobogója, hirdetve, hogy Dar-ul-Dzsihad vára immár az iszlám legyőzhetetlen seregéé.

Az odalenn nyomakodó, viaskodó török sokaság üdvrivalgásban tört ki.

– Uramisten! Végünk van!

Szilágyi bágyadtan leeresztette a buzogányt, s lemondón nézett a közelben lihegő Hunyadira.

Jankó lehunyta a szemét végtelen csalódottságában.

Minden elveszett!

Mohamed is látta az iszlám szent zászlaját lobogni a szélben, és hallotta serege lelkes üvöltését; most egy emberként tombolt a százezernyi hit­harcos, fegyverét rázva, teli torokból ünnepelve a torony tetején kibomló zöld selymet.

– Allahu akbar! Allahu akbar!

Halil pasa arcán széles, boldog mosoly terült szét, pedig az előbb még maga sem hitt a szemének.

– Sikerült, fényes tekintetű padisah! Allah nekünk adta a győzelmet!

– Igen, látom! – felelte mámoros örömmel a szultán. – Ugye, igazam lett, Halil? Te mindig is kétkedtél! S lám… Most mégis megnyílnak a Nyugat kapui énelőttem!

A pasa térdre borult, s idvezült mosollyal csókolta meg Mohamed saruját.

– Igazad volt, szultánom! Győzedelmes padisah! A próféta méltó és igaz örököse!

Abdullah boldogan zihált. Elérte célját, és tudta, az egész iszlám hadsereg legnagyobb hőse lett e pillanatban. Ő az, aki feljuttatta a próféta zászlaját az ellenség falaira.

S ez a zászló itt lobogva, a magasban egyet jelent a győzelemmel.

A gyaurok számára pedig a keserű vereséggel.

Ez a zászló azt jelenti, hogy bevégeztetett.

Hogy a harcnak vége; mind Allah, mind a szultán busás jutalomban fogja részesíteni.

Ez volt élete leggyönyörűbb pillanata. De nem tartott sokáig…

Mintha csak hatodik érzéke vezérelné, megérezte, hogy valaki áll a háta mögött.

Megfordult, hogy farkasszemet nézzen a végzetével.

– Már úgyis csak négy életem maradt! – morogta maga elé Jakub, s teljes erejéből futni kezdett a janicsár felé.

Nem gondolkodott, valami ösztönös erő hajtotta, s miközben ellökte magát a kövektől, eszébe se jutott, hogy ez élete utolsó döntése.

Úszott a levegőben, szeme lángolt a harc hevében, s mikor megragadta Abdullah torkát, a lendület vitte tovább.

Esélyük sem volt megkapaszkodni. Együtt, egymást átnyalábolva buktak alá a mélységbe, a félholdas lobogóval együtt.

A török sereg némán nézte, ahogyan Abdullah és zászlaja aláhull, lebegve, gyűrődve, pörögve, aztán elhamvad a lángoló falszakasz tüzes tengerében.

A sátra előtt leboruló, s Allahnak épp hálát adó Mohamed hirtelen feleszmélt.

Miért némult el a sereg?

Mi ez a némaság?

De már látta ő is…

Arca kővé dermedt.

– Ez nem lehet! Honnan van ezeknek még ennyi erejük? Hisz már vesztettek!

Az elkeseredett védők sem hisznek a szemüknek. A két alázuhanó test, a lebernyegként aláhulló zászló…

– Tovább! Harcoljatok tovább!

– Előre!

S a sebektől borított vitézek új erőre kapnak, harcba vetik magukat, ádáz dühvel és mámoros elszántsággal.

– Krisztusért! A hazáért!

– Előre, fiúk! Előre!

Hunyadi rohan elöl, kezében irdatlan pallos. Suhog az acél, halált oszt, amerre jár.

A magasban Szilágyi Mihó trappol fel a lépcsőn.

Kezében az új csatalobogó.

Felér oda, ahol az imént Abdullah és Jakub alázuhant. Megáll, a mélybe pillant. Tűztenger falja a követ, az emberi testeket. Alant a pokol, idefenn a csillagos mennyország.

Kibomlik a csatalobogó a kezében.

Az Árpádok ezüst-veres sávjai, a kettős kereszt, a hármashalom s a korona…

– Magyarok Nagyasszonya, segíts most!

Mihó kitűzi a zászlót.

A nyári éjszakában üvölt a százezernyi sokaság, tombol a harc, de a Duna és a Száva összefolyásánál a ragyogó csillagok alatt magyar színek lobognak megint.