A
Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék
gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó
reménység a jövőre.
Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül
1. fejezet
Balatonfüred,
1879 ősze
A főszezon már hetekkel ezelőtt véget
ért, és Deák sétányon már a platánfák lehullott, színes leveleit sodorta a
szél. A hullámok is fodrozódtak, és a nyaralók ricsaja nélkül jól lehetett
hallani a tőkés récék elégedett hápogását. Szép őszi nap volt, amit az utóbbi
hetek esős, ködös időjárása után néhányan igyekeztek kihasználni. Ebéd után
többen is egymásba karolva, vagy éppen magányosan sétáltak a tóparton, a tiszta
időben a túlpart vagy a Tihanyi-félsziget látványában gyönyörködve.
Georg és András, a mostohafivérek, akik a
korkülönbség ellenére az évek során nagyon megkedvelték egymást, és ha
tehették, minél több időt töltöttek együtt, szokásuk szerint a Kisfaludy gőzös
érkezésére vártak a kikötőben. Ez inkább András kedves időtöltése volt – ő a
fejébe vette, hogy hajóskapitány lesz, és minden alkalmat megragadott, hogy
felosonjon a fedélzetre, és az álló járművön átvizsgálja a jól ismert
alkatrészeket, meghúzza a köteleket, megfogja a kormányt. A kapitány, aki
kedvelte az eszes és a hajózás iránt lelkesedő fiút, megengedte neki mindezt,
sőt, néha még egy-egy útra is elvitte magával, és olyankor – András legnagyobb
boldogságára – néha valóban átengedte neki az irányítást. Ezúttal a bátyja,
Georg is Andrással tartott, és egy cigarettát elmélyülten szíva, elgondolkodva
bámult kikötő melletti kis öböl felé.
– Láttad azt a fickót? – kérdezte az
öccsét, aki ebben a pillanatban lépett mellé a korláthoz. András is az öböl
felé fordította a tekintetét, és bólintott.
– Igen. Már a parton is feltűnt. Nem
idevalósi, az biztos.
Közvetlenül a parton egy magas, furcsa
öltözékű úriember álldogált, és karba tett kézzel, átszellemült arccal,
kitartóan bámulta a tavat, vélhetően már igen hosszú ideje, akár órák óta.
Mikor a gőzös befutott, és a parton sétálók, bámészkodók mind azt bámulták, a
titokzatos férfi csupán egy futó pillantást vetett rá.
– Úgy méregeti a Balatont, mintha meg
akarná venni – mormolta Georg, mire András elnevette magát.
– Lehet, hogy egy külhoni milliomos… de a
Balaton nem eladó!
– Reméljük! – Georg megvonta a vállát. –
Mit gondolsz, milyen nemzetiségű lehet? Angol talán?
András alaposan végigmérte a férfit. A
ruházata valóban különös volt, senki sem hordott hasonlót errefelé, de még a
fővárosban sem. Sötétkék, vastag felöltő viselt, ugyanolyan színű sapkát,
hófehér flanelnadrágot, és mindezt vastag talpú, sárga cipő egészítette ki. A
szájában nagyméretű fapipa fityegett, amit néha megfogott, kivette, és lassan
kifújta a füstöt. Magas termetű volt, karcsú és izmos, a haja és a pofaszakálla
vörös.
– Szavamra, én is erre fogadnék – mondta
a fiatalabb fiú. – Úgy fest a fickó, mint az egyik kalandregényemben az angol
tengeri medve illusztrációja. Mintha csak a könyv lapjairól lépett volna le!
– Menjünk oda hozzá, szólítsuk meg –
indítványozta Georg.
– Jó, de mi van, ha csak angolul beszél?
– Alfredtől tanultunk néhány szót.
Köszönteni tudjuk, aztán majd németül folytatjuk. Németül csak ért…
András ismét megvonta a vállát, de
megfordult, és elindult az öböl felé. A bátyja követte, ám időközben az
ismeretlen bámészkodó eltűnt.
– Nocsak! – Georg megállt, és keresztbe
fonta a karját. – Olyan hirtelen lépett le, ahogyan megjelent…
– Talán észrevette, hogy oda akarunk
menni hozzá, és nem tetszett neki a dolog – morfondírozott András. –
Lehetséges, hogy valami rosszban sántikál?
– Majd kiderül – felelte az idősebbik
fiú. – Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára láttuk itt ezt az alakot.
Ebben igazuk is volt. A rejtélyes angol
(valóban angol volt, ahogyan a következő napokban kiderült) nemsokára
Veszprémben bukkant fel, ahol felkeresett több fa- és vaskereskedést, majd a
nyelvi nehézségek miatt kissé körülményesen, de érdeklődött a nyersanyagok ára,
elérhetősége iránt.
– Állítólag hajógyárat akar itt gründolni
– újságolta Péter az ebédlőasztalnál az álmélkodó családnak. – Écsytől tudom,
hogy az új angol konzul hívta ide, aki szintén eltöltött itt egy kis időt
néhány hete.
– Akkor ez gyorsan ment – jegyezte meg
Ilka. – Ezek az angolok nem vesztegetik az időt… no de hajógyárat? Hová? Nem
fogja tönkretenni a mi gyönyörű tájunkat? – tette hozzá aggodalmas
arckifejezéssel.
– Nem hiszem, hogy olyan monumentális
üzemet építene ide, amilyenek mondjuk Budapesten is vannak – nyugtatta őt
Olivér. – Inkább csak afféle műhelyről lehet szó… Amúgy pedig én nem bánnám, ha
több vitorlás szelné a Balatont. Valamikor volt itt egy Yacht Klub is, tehetős
mágnás tagokkal…
– Igen, igen – bólogatott Péter. – Egy
Batthyány és egy Széchenyi[1] alapította, de nem sokáig létezett. Méregdrága
volt a tagság, a hajókról nem is beszélve. Széchenyié is sokáig elhagyatottan
ringatózott egy öbölben, aztán többen összefogva megvették, és azóta
használják. De igaz, ami igaz, az utóbbi években mintha teljesen eltűntek volna
a vitorlások, pedig milyen szép látványt nyújtottak a tavon!
– És ha itt gyártják őket, biztosan
olcsóbbak is lesznek… valamivel – tette hozzá Olivér.
András, aki mindeddig csillogó szemmel
hallgatta őket, megszólalt:
– Akkor esetleg mi is vehetünk egyet?
A többiek kezében megállt a kanál, és
mind rábámultak.
– Azért annyival nem lesznek olcsóbbak,
fiam – Péter a fejét csóválta. – És különben is… mit kezdjünk mi egy
vitorlással?
– Én éppenséggel tudnék vele mit kezdeni
– mormolta András csalódottan. – Szívesen megtanulnám irányítani, ahogyan a
gőzhajót is.
– A mi kis tengerészünk – mosolygott
Ilka, majd Péterhez fordult. – Ő éppen olyan lelkes, ha hajózásról van szó,
mint te, amikor a fotografálásról. A te érdeklődésedben meg inkább a nevelt
fiad osztozik –nézett Georgra.
Valóban, Adél előző házasságából származó
fia volt az, aki mindenhová követte nevelőapját a fotográfus-felszerelésekkel,
és buzgón tanulta tőle a mesterség csínját-bínját. Eleinte András is mindig
velük tartott, ám ő az utóbbi időkben elmaradozott. Ő inkább Keöd kapitány
sarkában járt, és nem győzte faggatni a hajózással kapcsolatos kérdéseiről. A
kapitány pedig türelmesen okítgatta, hiszen ő is a balatoni gőzös szerelmese
volt. Ha pedig most tényleg épül egy hajógyár valahol a füredi parton, az
mindkettőjük számára óriási esemény és lehetőség lesz.
– A vitorlások ára valóban inkább a
mágnások zsebéhez van szabva – jegyezte meg Olivér. – Még ha itt gyártják őket,
akkor is. De az lehetséges, hogy valami vitorlával felszerelt csónakot még mi
is be tudunk szerezni. Persze csak akkor – emelte fel a mutatóujját –, ha
óvatos leszel a nyílt vízen, fiam. A fiatalok mostanában egyre vakmerőbb
sportokat űznek. Meggyőződésem, hogy ez azért van, mert nincsenek háborúk, és
ezért ily módon keresik a veszélyt és a kalandot, amire ebben a korban
valamilyen formában szükségük van.
Rövid csönd állt be az ebédlőben, csak a
kanalak csörgése hallatszott. Végül Ilka szólalt meg újra.
– Nos, lehet, hogy így van, kedvesem, de
én amondó vagyok, hogy inkább vitorlázzunk, mint háborúzzunk, és ezzel,
gondolom, mindenki egyetért a körünkben. Most pedig – a mögötte tébláboló
cselédlányhoz fordult –, Rózsi fiam, feltálalhatják a második fogást, kérem.
Az idegen úriember, Richard Young és a
társa, akit magával hozott Angolhonból, valóban nem vesztegették az időt –
miután Écsy fürdőigazgató a tihanyi apáttal, Simon Zsigmonddal egyeztetve
kijelölt számukra egy helyszínt a kikötőtől nem messze (nagyjából ott, ahol
Andrásék látták őt bámészkodni),[2] nyomban meg is kezdték a kezdetleges kis
műhely felépítését. A fát a közeli erdőkből rendelték, az egyéb nyersanyagokat
pedig Veszprémben vásárolták. Munkásokat is béreltek, akikkel egyelőre
kézzel-lábbal próbálták megértetni, mit szeretnének. Kiderült, hogy nem tudnak
németül sem, így a veszprémi és füredi polgársággal és előkelőségekkel sem
igazán tudtak kommunikálni – hiszen ők meg nem beszélték az angol nyelvet.
– Kár, hogy nincs most itt nálunk a
rokonom, Teasdale Alfred – mondta András, miközben szórakozottan egy követ
rugdosott. Az angolok építkezése körül mindig sok kíváncsiskodó helybéli suhanc
téblábolt, arra várva, hogy néhány krajcárért kisebb megbízatásokat
teljesítsenek. András is mindennap kijött ide, és folyton próbált Young
közelébe férkőzni, ám ez nem volt annyira egyszerű feladat.
– Miért, hol van a rokona, úrfi? –
érdeklődött egy szurtos arcú parasztgyerek. – Nem tud írni neki, hogy jöjjön
ide?
– A feleségével, Lenke unokatestvéremmel
Budapesten vannak – magyarázta András. – Teasdale ott kapott munkát… hiába is
írnék neki, biztosan nem hagyna most ott csapot-papot csak azért, hogy nekem
tolmácsoljon.
– Akkor nincs más hátra, úrfi, magának
kell megtanulni ánglusul – vigyorgott a lurkó, mire András elgondolkodva bámult
maszatos ábrázatára.
– Igazad van, Lackó – bólintott. – Meg is
fogok tanulni. De az nem megy egyik napról a másikra! Először is… honnan
szerezzek tanárt? Pesten sokkal egyszerűbb lenne, de itt? Eddig mindenki
németül vagy franciául akart tanulni, vagy esetleg latinul, az iskolákban is
ezeket a nyelveket tanítják.
– Hát, még az is lehet, hogy az ánglus
uraság tanul meg elébb magyarul – Lackó megvonta a vállát. – Neki könnyebb
dolga van, hisz’ itt mindenki beszél magyarul, csak hegyeznie kell a fülit.
– Igazad van, már megint – nevetett
András. – De az sem megy ám olyan gyorsan! No de ha őket nem hátráltatja az,
hogy nem beszélik a nyelvet, nekem is föl kell találnom magam valahogy, nem
igaz?
Ezzel ellökte magát a fatörzstől, aminek
eddig támaszkodott, és elindult a deszkákat emelgető, azokat árgus szemmel
vizsgálgató Young felé. Már eddig is feltűnt neki, hogy habár a férfi is
megfogta a dolog végét, kifejezetten elegáns öltözéke, különös tekintettel a
hófehér nadrágra, mindvégig makulátlan maradt.
[1] Gróf Batthyány Ödön és gróf Széchenyi
Béla.
[2] A mai Vitorlás étterem helyén.
