1
Alsóörs magasságában, az északi oldalon,
a kenesei forduló felé hajózva, az Ellison nevű 27 lábas túravitorlás fedélzetén
2024. július 18., csütörtök, délelőtt tíz óra
körül, a Kékszalag rajtja után egy órával
Hartig Erna lő egy fotót a telefonjával a tengernyi vitorláról, ami
körülveszi őket a vízen, aztán beteszi a fülesét, és koppra nyomja a zenét.
Hogy nevezte el Sallai Kornél
a Messenger-csoportot, amiben
a Kékszalagon való indulás részleteiről írogattak?
Balatoni kalózok? A hideg rázza ki
ettől a kifejezéstől, ahogy jelenleg kábé mindenkitől ennek
a kurva hajónak a fedélzetén.
Mély levegőt vesz, beletartja az arcát a
menetszél- be, és behunyja a szemét,
mielőtt még a mellette ülő nő újra megszólalhatna. Évának
hívják, egy éve ment hozzá
Sallaihoz, és Ernát halálra idegesíti, amióta csak meg-
ismerte – de már késő.
Mert Éva vagy unatkozik, vagy tényleg a
fejébe vette, hogy mindenáron vele fog az egész verseny
alatt beszélgetni.
–
Ééés? – kérdezi
elnyújtott, nyafogós hangon, amit Erna sajnos még az üvöltő zene ellenére is
meghall, bár igyekszik úgy tenni, mintha nem így lenne. – Mit mondtál? Mikor
jelenik meg a következő könyved?
Erna nyel egyet,
és erősen fontolgatja, hogy nem vesz róla tudomást. Végül sóhajt,
kettőt ráüt a fülesre, hogy a
zene elhallgasson, és a napszemüvegén keresztül ránéz Évára.
– Az idei már megjelent. Ahogy azt tegnap este is mondtam.
–
Igen, azt mondtad!
Továbbra is affektál, Erna pedig érzi, ahogy
a feszült- ség, ami már előző este óta nő benne, lassan
teljesen el- emészti.
Vajon miért beszél most Éva ilyen furcsán? És
miért erőlteti a beszélgetést? Erre gondol, aztán a nő férjére néz, aki
a hajókormány mögött áll, és őket figyeli. És akkor megérti. Sallai megint úgy nézi őt. Egy ideje már észrevette.
Az utóbbi időben a férfi óvatosnak szánt, ámde mégis szembetűnő
figyelemmel tünteti ki. Erna még min- dig nem tudja megnevezni
az érzelmet, amit a dolog kivált
belőle. Jobb napokon imponáló, a rosszabbakon simán
kínos, és ez a nap – bármilyen
extra is a Kékszalag miatt – kifejezetten nem jó nap, mert még
előtte áll…
Megrázza a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot.
–
Akkor? Mire gondolsz
pontosan? – A hangja rideg, ezt ő is tudja, és már folytatná
ugyanígy, amikor Pogány András, aki épp vele szemben ül – még a térdük is összeér
a szűk helyen –, kisegíti.
–
Tudod, Erna mondta, hogy úgy érdemes
csinálni, ha az olvasók
tudják, hogy az évnek mindig ugyanabban az időszakában számíthatnak tőle az új
könyvre.
Erna hálásan
rámosolyog, Sallai Éva viszont nem nyugszik.
– Azt tudom, hogy aaaz
– hosszan elnyújtja az a-t a szóban – már megjelent, de én nem is arra
gondoltam. Hanem, hogy nem készülsz-e valami másra? Tudod…
Erna hirtelen szívja be a levegőt, köhögni
kezd, aztán Pogány szemébe néz, mintha a férfi segíthetne. Nem érti. Mégis mi a francot akar tőle ez a nála jó tíz évvel fiatalabb
és nyilvánvalóan féltékeny fiatal
feleség? És miért kérdezi most pont ezt?
–
Valami másra? – A
hangja halk, elnyomja a
szél fütyülése és a kötelek
okozta zaj, ahogy ütemesen az árbóc oldalához csapódnak. Közben a szíve
akkorákat üt, hogy attól tart, a szűk pólón át az is látja, akinek nem kellene.
Megismétli, mert most már tényleg
tudni akarja: – Hogy
érted, hogy készülök-e valami másra? Krimiszerző vagyok, egy sorozatot írok.
– De én most arra gondolok, hogy mikor kezdesz el
írni valami rendeset, érted? Olyan okos vagy, és a te családi
háttereddel, tudod…
– Szívem, békén hagynád
Ernát, ha megkérlek
rá szépen? – szól rá Sallai,
gyakorlatilag kiabál.
Erna rápillant: meglehetősen jól
néz ki
a sötétkék vitorlásbermudában, fehér galléros
pólóban, vitorláskesztyűben és baseballsapkában. Talán csak szemüvegének konzervatív kerete árulkodik róla, mennyire
kontrollmániás és korlátolt tud lenni
általában.
– Semmi baj. Szívesen válaszolok – feleli, és lassan
kiveszi a füleseket, beteszi őket a tokba. A hajó hirtelen csapást vált, és az ő oldalukra
dől kicsit, amitől ő önkéntelenül felszisszen. – Konkrétan most arra gondolsz, hogy egy
kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész unokájaként rangon aluli, hogy
én csak szaros krimi- ket írok?
Sallai Éva meglepődik, és most zavarban van –
pedig pont erre próbált
célozni, és ezt mindenki tudja, aki hallotta a beszélgetést.
–
Ugyan, dehogy! Néha úgy
szólsz az
emberhez, hogy a vér is megfagy az ereiben! Csak arra
voltam kíváncsi, nem tervezed-e, hogy
valamikor egyszer kipróbálod magad egy másik műfajban is, valami komolyban,
tudod. Mert szerintem te vagy olyan tehetséges, hogy képes lennél rá, hogy…
Ekkor valaki
félbeszakítja.
–
Köszi,
Éva! Szerintem Erna tökéletesen érti, mit akarsz mondani, és
az van, hogy szerintem a
legkevésbé se szorul rá a tanácsaidra. Jelenleg ő
az egyik legnépszerűbb krimiszerző, szóval szerintem nézd a
vizet, vagy mit tudom én! – Erna meredten figyeli Vikit, akitől ez a
váratlan, ingerült kirohanás érkezett, és
aki eddig mintha itt
se lett volna: kizárólag a vizet kémlelte a
rajt óta, és fényképezett. Pogány
jobbján ül, ölében egy méregdrágának tűnő
Leica fényképezőgéppel, és történetesen az ő felesége.
Erna most erős késztetést érez, hogy felálljon, odalép- jen hozzá, és addig ölelje, míg Viki már könyörög, hogy
hagyja abba. De nem teszi.
Eszébe jut az előző este,
ami- kor kettesben kajakoztak Ábrahámhegy és Balatonrendes
között, és arra gondol, bárcsak egészen odáig visszatekerhetné az időt,
de erre sajnos nem képes.
Már döntött. Végig fogja csinálni,
habár ebben a pillatatban másra se vágyik,
mint hogy az idő lelassuljon, vagy akár álljon
is meg, és a mai este annyira
távol maradjon, hogy jó ideig
ne is kelljen gondolnia rá.
– Oké, azért nem kell leharapni a fejemet – motyogja Éva.
Erna érzi, hogy a
légzése megnyugszik, és eldönti, hogy mostantól a Balatonra és a Kékszalagra fog koncentrál-
ni. Újraindítja a zenét, ad magának néhány másodpercet,
hogy a szívéig érjenek a gitár éles, szexis,
ugyanakkor melankolikus hangjai, aztán, ahogy az énekes is megszólal,
feláll, és elindul a hajó orrába, a többiekre vissza
se néz.
Előbb a baumba,
aztán az árbócba
kapaszkodik, végül már a hajó szélén
végigfutó, alacsony korlátot
fogja, mi- közben egyensúlyozva kiér az orr elejébe, hogy leüljön a barátnője mellé.
Vadász Alíz rá se néz, pedig észre kellett vennie,
hogy valaki szorosan mellé
telepszik, de semmi.
Nem mozdul, nem nyitja
ki a szemét. Hatalmas fejhallgató van rajta, de olyan,
amit manapság már senki sem használ, talán csak
otthon.
Erna egy ideig nézi őt.
Ismerem?
Az utóbbi hónapokban szinte folyamatosan csetelt
ezzel a nővel, mégsem biztos benne, vajon tudja-e, ki ő valójában. A kétely most is odaül
melléjük, és eszébe
sincs távozni többé.
Erna hátradől, rátámaszkodik a kezére, és
kidülleszti a mellkasát, hogy teleszívhassa a tüdejét levegővel, aztán körülnéz.
A látvány lenyűgöző, képtelen betelni vele. Meg- próbálja mondatokká formálni, mit érez, és mit lát, aztán átfut az agyán, hogy talán írhatna
egyszer egy könyvet, ami a Kékszalagon játszódik. Persze majd csak az után.
A mezőny még mindig nagyrészt egyben van. A
katamaránok nyilván már rég elhúztak előre – azok nem is úsznak, sokkal inkább
repülnek, hatalmas dupla, fekete vitorláik késpengeként hasítanak bele a
víztiszta égbe.
A szél nem túl erős, Erna érzi, hogy északról
jön. Miközben a több száz vitorlást
nézi, ahogy azonos szögben
dőlve haladnak Kenese felé, arra gondol, hogy még lefúj- hatná az egészet. Annyiban
hagyhatná, és csinálhatna mindent úgy, ahogy eddig. Rövid időre elönti a kényelmes,
megszokott élete utáni nosztalgia, és majdnem le is győzi, mert
tényleg egyszerűbb lenne, ha nem tenne semmit.
Csak egy baj van vele.
Hogy már nem ezt akarja.
Végre egyszer kockáztatni akar, hogy érezze: él.
Előkotorja a telefonját a
zsebéből, aztán percekig bámulja a kijelzőt, végül készít egy fotót a dagadó
vitorlák színes tengeréről, és anélkül, hogy írna mellé bármit is, elküldi a
férjének
