A ránk vadászó idő

Beck Zoli · 2018. 03. 01. · 2 perc olvasnivaló

Sokat vagyok versek közelében. Még akkor is így volna, ha egyébként kevéssé akarnám – túl sok költőt ismerek, és ez szükségszerűen vonja maga után a versekkel való érintkezést. Olyan ez, mint kezet fogni az autószerelővel, szóval nem csodálkozol, hogy olajos lesz a kezed. Na jó, az autószerelő odafigyel, és a karját tartja inkább, és azt is tudom, hogy van ultra derm, meg azt is, hogy az autószerelő nem szerel állandóan autót. De a költő nem ilyen: mert az a szövegben lakik, maga is szöveg, amikor nem ír, akkor is ír, mert valahogy (ez így nem pontos, persze) ő maga is szövegszerű létező.

A versekről annyit még, hogy azok általában nem vidámak. Minél inkább sűrítjük a létezést, annál szomorúbb alakot ölt: ha egészen versig sűrűsödik, ami aztán nem tűri meg a felesleget, akkor keletkezik igazán szomorúsága. És hogy a létezésnek van szomorúsága, vagy a létezés megszűnésének belátása okozza-e, azt nem tudom. De a létezéshez van köze: ahhoz, hogy minden vers ezzel számol, ezt forszírozza. Lehet fanyar, mint ahogy írtam is Szálinger Balázs kötetéről, vagy lehet objektív-tárgyias, ahogy megemlékeztem Závada Péter kötetéről, de a létezést kérdezi, azt faggatja, és abba meg bele kell szomorodni.

Ma két kötetet választottam, Háy János és Peer Krisztián legújabb verseskönyvét. Peer-é azért volt kalandos könyvtárgy, mert szét kellett vágnom a lapokat olvasás előtt, mintha rejtőztek volna a versek, ahogy beláttam a papírív mögé. És ha már szakítom, szeretem csúnyán szakítani, vagy még inkább: nem csúnyán akarom, a türelmetlenség hagyja ott a lapszélen a nyomát. Jánosét nem kellett fölszakítani. És mindegyik felszakított – engem.

Olyat is lehetne írni, hogy mester és tanítvány.

Mindkét kötet, ha egyenesen mondom, az elvesztést beszéli el. Olyan hiányt forgat, olyan hiánnyal számol, amely nem tisztázható, nem kitölthető, amelyre nem lehet legyinteni, és még csak azt sem lehet mondani: az idő begyógyítja a sebet. Az idő nem gyógyít, nem ment fel, nem segít meg. Az idő az, amelyik a kétségbeesett kérdést előhozza, ráadásul úgy, hogy arra nem lehet reflektálatlan a válasz. A saját időnk távolít el magunktól. Ebben a kétségbeesésben állunk benne – ez a folytonos jelen.

Peer Krisztián azt írja:

„Késő elkezdeni. Késő abbahagyni.
Elmértem magam, nem volt minta –
századikként ezen nyöszörögni
olyan sablonos.
Egymáshoz mérjük magunkat,
amatőr asztalosok.
Már hullanak a korombéliek.

és János azt:

Az öregek akkor születtek, amikor nagyapa.
Az öregek akkor születtek, amikor apa.
Az öregek akkor születtek, amikor én.


Két nagyszerű kötet, feledhetetlen könyvei a magyar nyelvű irodalomnak. Így ejtik csapdába a ránk vadászó időt.

Nézz szét mi van még Beck Zoli polcán

További bejegyzések

Válasszon könyvet Beck Zoli polcáról (23)