Mondja édesanyám

Villányi László "Mondja édesanyám" kötete hátterében egyfajta oral historyt sejt az olvasó. Ezeket a szövegeket a család történetének történelemként való átélése, ugyanakkor pedig az anya egész életen át folyó elbeszéléseiből építkező önértelmezés vágya hatja át. Az életére visszatekintő anya és az ő történeteit felidéző fiú alakjának egymásra vetülése, a női és férfi princípium szüntelen egymásba fordulása szinte mindvégig két elbeszélő szimultán jelenlétét sugallja. A kötet nemcsak az apró részleteket őrzi meg a felidézés és újramondás gesztusában, hanem az anya személye is tovább él, átmentődik általuk valamiképpen a fiúba. Az anyával való azonosulás törekvése túlmegy a közös múltból fakadó sorsszerűség felismerésén, hiszen az oral history-elemekből nem pusztán az elfogadottság és a valahova tartozás nyugalmát szeretné kihallani, hanem a költészet (saját költői tevékenységének) meghatározó előzményeit is. Mintha mindannak, amit ő a nyelvben végez, meglennének az előzményei az anya személyéhez kötődő életek eseményeiben, s éppen az anya alakja lenne a költői megfogalmazás előtti utolsó állomás. Könnyen lehet az érzésünk, hogy ez a poétika valamiképpen feltételezi a történetek "lélekvándorlását", ahol a sok küzdelem, kudarc és szenvedés beteljesülése, egyszersmind pedig értelme, nem más, mint éppen a költészetként való megjelenés. Talán ez adja az egész könyv sajátosan Villányi Lászlóra jellemző derűjét is, ami abból a hitből fakad, hogy minden történet addig vándorol a világban, míg költészetté nem lesz. - Varga Mátyás