Csönd születik

A gyakran "a költészet"-ként eladott vattacukorhoz Vasadi Péter verseinek vajmi kevés köze van. Az ő Költészetet adó szövegei nyersebbek, érdesebbek, égetőbbek és egyben szárazabbak annál. Késő-öregkori lírája - mert neki lett ilyenje is - a szó egyfajta porl(ód)ása. Felcsapó, felhőző homoklása, ha tetszik, sivataga. És eléggé tetszik, csak épp tudatában kell lenni annak is, hogy a végleges illetve végletes redukció mutatványaival van dolgunk.

"Folyvást, hölgyeim és uraim, folyvást, folyvást!"

Kétévente, évente új összeállítás, netán ugyanegy esztendőben kettő. Az immár aggastyánná lett szerzőnek az utóbbi időszakban nem maradt más műfaja, csak a vers. Vagy amit ő annak hisz, annak tesz meg. Szálkás eszmefuttatás többnyire, gondolati zötykölődés, vak hangú csörömpölés néha, mintha bádogzongorát püfölne bádogkanállal, s megszakítás nélkül egy igen okos, végtelenül figyelmes, de kissé kegyetlen kisfiú. 2010-2014 közti könyveiben gyakran bizonyítja a tételt, hogy amit rövid sorokra tördelnek, még nem feltétlenül válik verssé. Persze, ez nem is kötelező, ha líra lesz a szövegek sora. (És az lesz, hasonlíthatatlanul igazi.) A mostaniak kötegében mintha aránylag több lenne a dallam, a zseniálisan felcsipegetett prózamorzsalék eloszlása többször nevezhető úgy: jambikus lüktetés. A familiáris téma emlékezetes most (Kert-kápolna), a korábbról ismerős zene-imitációk (pl. a Mahlernak ajánlott Gyónás). S nem tudom, emlék? ál-emlék?: a Szerelem igen merész s megrendítő idézése. "Fáknak nézi az embereket, / s nem hall zajokat, aki boldog."

Magam nem javaslom, hogy tologatni, osztályozni próbáljuk Vasadi újabb verseit, köteteit. Van nála a csörömpölő alapzaj, de állandóan, s abból ki-kihallik - elég gyakran - a Legnagyobbak Szólama. Közben lényegében mindig ugyanazt a típusú eszmélkedést olvassuk, teljesen egyneműen összenyesve. De hát ez végtére is: jó. Nagyon egyedi és nagyon jó. Forró zuhogás, elsodró, magával ragadó zuhatag. Van benne valami a katolikus művészet kincstáriságából, ami szerint nem kell félni, mivel minden probléma, szenvedés úgyis: örömbarokk. Örökbarokk. Gyakori kép szerint napsütötte sírkövek melegsége az a bizonyos forróság, tele virágszirmokkal, melyeknek "hullása" egyenesen zuhanás... Igen, mintha mindig zuhannánk valahová, amikor Vasadit olvasunk... De hogyan is? Csak nem a Nap felé?!

"Hölgyeim és uraim: felfelé zuhanunk..."

Zsávolya Zoltán