Vajda János válogatott versei

Vajda egyszerre avíttnak tűnő, romantikus antihős, és a századvég létfelfogását megelőlegező meghasonlott, vívódó, modern intellektus. Ady előtt a belső küzdelmek gyötrelmét, a megbékélésre nem képes meghasonlást aligha szólaltatta meg magyar költő nála megindítóbb hangon, megragadóbb képekben. A magány, az egyedülállás büszkesége és fájdalma költészetünkben először nála lesz központi jelentőségű. De az ő magánya már az elátkozottak, nem a boldogságkeresők stigmája: „Emberek! Vesszőfutás volt létem köztetek." Úgy írt verset, hogy az Petőfihez is méltó legyen, mi pedig úgy olvassuk legjobb darabjait, hogy a későbbi „modernek" is írhatták volna. A legvajdajánosibb költeményekben az „el nem nyert éden fájdalmának" ősereje szólal meg. Az ő igazi érzése nem maga a szerelem, hanem a szerelem kínja és átka. Komlós Aladár pontosan fogalmaz: „Senki sem akart olyan sokat és senki sem kapott olyan keveset az élettől - mint ő". (Részletek Turczi István utószavából)