A varázshegy

Hans Castorp, ez az egyszerű, noha kellemes német fiatalember, egy gazdag hamburgi kereskedőcsalád fia, éppen befejezte tanulmányait, s a hajóépítő mérnöki oklevél birtokában, munkájának megkezdése előtt meglátogatja a svájci tüdőszanatóriumban unokabátyját, Joachim Ziemssent, aki már fél éve gyógyíttatja itt beteg tüdejét. A három hétre tervezett látogatásból azonban hét esztendő lesz, mivel már a második héten kiderül, hogy Hans Castorp is magában hordja a betegség csíráit.
Az idő, e tünékeny és titokzatos elem, a regénynek Hans Castorppal úgyszólván egyenrangú főszereplője, varázslatos módon telik a varázshegyen, s a végén az olvasó maga sem tudná megmondani, heteket, hónapokat vagy éveket töltött-e el Hansszal és a luxusszanatórium többi ápoltjával ebben a furcsa környezetben. Noha a külső történet a szanatórium zárt világában játszódik, az eseménytelen napok látszólagos egyformaságában jelen van a lenti világ is, az első világháború előtti kor polgári társadalma, valamennyi problémájával, küszködésével, erkölcsi-filozófiai útkeresésével egyetemben. A betegek vitáiban, elmélkedéseiben mérlegre kerül a polgári életforma: az élet és halál, egészség és betegség, racionalizmus és miszticizmus, szabadság és elnyomás ellentétpárjaiból kibontakoznak az egymással szembeszegülő magatartások és gondolkodásformák. A humánumot piedesztálra emelő, racionális gondolkodású Settembrini és a halálba torkolló anarchiát hirdető, misztikus Naphta e két sarkított felfogást képviselő figura igyekszik megkaparintani magának Hans Castorp lelkét. A vitáknak s ezzel Hans Castorp hét esztendeig tartó különös kalandjának is, az első világháború kitörése vet véget, forgatagával elsodorva hősünket, s vele a tegnap polgári világát.
A varázshegy (1924), amelynek megírásához Thomas Mann-nak egy háromhetes szanatóriumi látogatás adta az indítékot, a huszadik századi regényirodalom egyik legeredetibb, gondolatokban leggazdagabb műve, a kor polgári eszmevilágának enciklopédikus összefoglalása.