Ezen a padon - Hátrahagyott versek

Tarnai László lassan hömpölygő verseiről, a borús bölcsességről mindig a kései Arany jut eszembe, aki letörölte magáról a sarat - nem engedte magát bemocskolni -, tisztán, lassan lépdelt az Őszikék ritmusaira, soraira, az örök vadászmezők felé. Tarnai is így ballagott az imádott Tisza-parton; a nagyvilág mocskai feletti kesergései közben nem mulasztotta el, hogy elgyönyörködjék egy virágban, egy madárfüttyben. Amint versei komor hömpölygései közben is fel-felcsillantott valami apró szépséget.
Sajátos hang, sajátos világnézet azt mondanám: nagyrealizmus, ha ez ilyen egyszerűen elintézhető volna, ha nem volnának érezhetők minden mondatban, minden sorban a modern világlátás jelzései, ha nem volnának olyannyira modernek a képei. Modern realizmus? Igen, így már jó. Úgy egyéni, hogy közösségi: ahogyan a bölcs ember forgatja elméjében közössége sorsát. (Szepes Erika)