Keserves fáklya - Válogatott versek

Halála előtt nem sokkal, 1992 szeptemberében, látván, hogy milyen végzetesen rossz bőrben van, kertjének hervadó fái alatt baráti társaságban üldögélve, olyasmi járhatott az eszünkben: nem várhatunk, hogy majd a nép, majd a magyar nemzet végre szemébe mondja költőjének az igazat. Egyáltalán semmilyen isteni kinyilatkoztatásra nem várhattunk. És akkor közülünk valaki azt mondta: — Lajos, meg fogsz halni. De előtted az örökkévalóság. Nagy költő vagy. Ezzel egy kicsit jókedvre derítettük. — Tudjátok, mi az örökkévalóság? — S mintha legyintett volna arra a hatalmas gyémánthegyre, amelynek tetején egy holló köszörüli a csőrét. — Az a madár minden évszázadban egyszer feni meg csőrét a gyémánthegy szikláin. Ha majd ettől a csőrköszörüléstől a gyémánthegy teljesen elkopik, az örökkévalóságnak is vége szakad. Tamási Lajos 1923. január 1-jén született és 1992. november 26-án meghalt. 1993. január 1-jén töltötte volna be élete hetvenedik évét. "De ezt már nem győzte kivárni. Néhány héttel előbb megszakadt a szíve, s ő visszatért a föld porába, ahonnan vétetett" — írta Varga Domokos a költő Hazatérés című, tematikusan szerkesztett kötete elé (Hét Krajcár Kiadó, 1993), melyben a Piros a vér a Pesti utcán és az Egy körúti sírkeresztre is megjelenhetett. Ezeket az 1957-es Keserves fáklyából a Magvető cenzora kihagyatta. De Tamási Lajosnak nem csak két verse élte túl költőjét, cenzorait és korát. Az emberi értékek közül a cselekvést tartotta legtöbbre. Lelkének utolsó lobbanásáig hitte, hinni akarta, hogy valóra válthatók ifjúkori álmai, amelyek Pesterzsébeten nevelték fel benne az igazság, a jóság, a szépség, a tisztaság szeretetét.